litera, 2021

Shakespeare/37

Rómeó és Júlia átirat, lásd: Montague és Capulet


SZEKERES DÓRA: Milyen céllal fogtál neki a darab újraértelmezésének, volt-e konkrét célod, hogy egy-egy témára ráirányítsd a figyelmet az átdolgozás által?

Mikor én bekapcsolódtam, akkor a híresebb Shakespeare-drámákból már csak a Rómeó és Júlia maradt. Talán túlságosan triviális választásnak tűnt a többiek számára, engem viszont pont ez a trivialitás inspirált. Úgy gondoltam, hogy amit az idők során már ennyiféleképpen átírtak, feldolgoztak és aktualizáltak, ahhoz már szabad lazán, önkényesen és érintőlegesen kapcsolódni. Én, ha úgy vesszük, tulajdonképp még az eredeti felkérés instrukcióihoz se tartottam magamat. Nem egy kiválasztott jelenetet írtam át, hanem magát a színdarabot kezeltem egyetlen erős állításként, és ehhez az állításhoz kapcsolódtam oly módon, hogy a saját jelenkori borúlátásom jegyében alternatív befejezést írtam a darabhoz. Voltaképp a történet eredeti "tanulságát" vittem tovább, bontottam ki, és vonatkoztattam magunkra úgy, hogy még a Shakespeare által megajánlott halvány katarzis lehetőségétől is igyekeztem megfosztani a nézőimet-olvasóimat. Esztétikai értelemben ez persze nem más, mint az abszurd régről ismerős, jószándékúan inverz logikája: ha egy mű kellő hatékonysággal vágja az arcunkba, hogy képtelenek vagyunk a változásra, akkor azzal esélyt kínál számunkra, hogy ráébredjünk, valójában milyen nagy szükségünk lenne a változásra.


Mi az, ami mindig is megfogott a Rómeó és Júliában? Hogy szólt hozzád ez a darab az idők során, feltárultak-e újabb és újabb értelmezési regiszterek az (újra)olvasások által?

Természetesen egy csomó emléket fel tudok idézni nézőként is, olvasóként is. Nyilván más érintett meg tizenpár évesen, amikor az apukámmal láttam a (régi) Nemzetiben, mint mikor évtizedekkel később a gyerekeimmel a (régi) Újszínházban Varró Dani zseniális fordításában. De a színháznál is, a Zeffirelli-filmnél is nagyobb élmény volt olvasni a drámaszöveget. Volt otthon egy igazi bőrkötéses, biblia-papíros Shakespeare-összesünk - Mab királynő szöcskeszárnyú hintójáról azért leginkább azt olvasgatva lehetett hosszan és békésen elfantáziálni. De, mondom, az én mostani átiratom nem feltétlenül épít ezekre a konkrét olvasmányélményekre. Inkább arra a kultúrtörténeti alapképletre támaszkodik, amit ez a darab hagyományosan képvisel. Amely szerint minden generáció tartósan megoldatlan, súlyosan bemerevedett, identitásképző erejű belső konfliktusát az utánuk következő generáció szívja meg.


A Shakespeare37 project célja, hogy egy szokatlan, újfajta szemszögből mutassa be a már jól ismert Shakespeare-műveket. A te átiratodban a fiatal szerelmesek helyett a szülők kerülnek a középpontba, az ő vívódásaikat, tragédiájukat látjuk. Miért ez a megoldás?

Eléggé meghatározó szituáció a számomra, hogy éppen most, a rendszerváltás utáni Magyarország voltaképpeni bedőlésének pillanatában váltak felnőtté az épp csak néhány évvel '89 után született, vagyis a szép, új világgal gyakorlatilag egyidős fiaim. Ez szülőként is, mezei magyar állampolgárként is egy merőben új helyzet, mondhatni mostantól váltam, mostantól váltunk minden szempontból elszámoltathatóvá. Az eredmény persze lesújtó, de a szembenézéshez sosincs késő. És ezzel nem nagyon mondok mást, mint amit Shakespeare mondott négyszáz éve. Az, hogy mennyire vagyunk képesek a máig lejátszatlan meccseinket félretéve (vagy épp bevállalva) a saját érdekeink elé helyezni az utánunk következő generáció érdekeit, ez mostantól már szó szerint vérre megy. Mi mérgezzük a levegőt, de a gyerekeink nyelik, úgymond a mérget. Az általam írt jelenet négy szülő-beszélőjének egyike se lát túl önmagán, örökölt szerepének, kiharcolt pozíciójának, önmagáról alkotott képének foglya, és ezért utolsó leheletéig vak a saját, önmaga által módszeresen halálba hajszolt gyerekére. Minden egyes szülői megszólalás a helyzetérzékelés tökéletes hiányát sejteti. A színházban viszont pont az a jó, hogy a konkrét szöveg mondatról mondatra ütköztetve van a kontextussal, amelyben elhangzik. Ez a műfaji sajátosság a színházban mindig nagyon érzékletes és jelentéses poétikai együttállásokat eredményez. "Kértelek, hogy ne rendezz jeleneteket.", "Számomra halott vagy.", "Ne csinálj úgy, mintha nem hallanád!", "Azért húsz év múlva majd megkérdezlek!", "Azt hitted, hogy majd sírva fakadunk?", "Most nézz magadra!" - ezek a hétköznapian sablonos kirohanások jelen esetben effektíve a kripta falán koppannak, és ezért azon nyomban lelepleződik, hogy milyen nevetségesen aránytévesztőek, milyen dermesztően nárcisztikusak, és milyen halálosan igazságtalanok egytől egyig. A dolog szemlátomást már régen bevégeztetett, a két megszólított kiterítve fekszik, de mint egy végtelenített veszekedésben, mint egy önmagát gerjesztő, permanens társadalmi konfliktussorozatban megállás nélkül sorjáznak tovább a szemrehányások, a vádaskodások és a "nevelő célzatú" dörgedelmek.

És a szülők egész egyszerűen nem bírnak leállni.

Nem és nem. Nem bírunk leállni.

Álljunk már le.