Pimpáré és vakvarjúcska
Furán hangzik, belátom:
királylány a barátom.
Hogyha van egy lazább hetünk,
elég gyakran beszélgetünk,
én kérdem, ő válaszol:
ez a mese
róla szól.
Szép az orra, szép a szeme,
Pimpáré a keresztneve.
Aranyhaja copfba fonva,
hogy ne legyen boglya-forma,
ajka rubin, bőre márvány,
pici fogkrém van az állán...
Családja is egész király,
megkap mindent, amit kiván,
békében él, szeretetbe',
jó dolgoktól jó a kedve...
Szóval ez a kicsi felség
szimpatikus egy jelenség:
valóságos tünemény!
Pont olyan, mint te
meg én.
Egy baj van csak: éppen alszik.
Ha felkeltjük, megharagszik!
Takargassuk be a vállát,
s lessük meg - mit szólsz? - az álmát!
Hú, de pompás tájat látok!
Szelíd lankák, vad virágok,
fenn a kék ég, lenn a páfrány:
szívmelengető a látvány!
S odasüss: Pimpáré éppen
ott kószál az erdőszélen.
Fű, fa, bokor: minden klappol,
Pimpáré is vígan trappol,
neki bókol minden virág,
meg kell hagyni: szép a világ!
Bár egy fokkal még szebb lenne,
ha varjú nem lakna benne!
Nézd az ágat, ott tanyázik!
Királylányokra vadászik?
Nem nyugszik egy percre sem,
le-föl sétál peckesen,
gyilkos szemmel méreget:
most vesz rólad méretet!
Azt susogja még a lomb is,
azt visszhangozza a domb is:
ne vacilálj sokat rajta,
fogj egy nagy követ, és rajta!
Pimpáré, lám, le is hajol,
nem vacilál, nem vacakol,
látott idefele jövet
éppen elég pofás követ,
választ egy szép markosat,
jó éleset, sarkosat,
s tovább nem is bonyolítja,
meglódítja, elhajítja:
"Hogy szakadna rád a bánat!
Hess el innen, rusnya állat!"
- miközben a követ dobja,
ezt veri a szíve dobja.
*
Az se búsítja, hogy nyomban
valóságos bomba robban:
szétrebbenő levelek,
véres tollak, egyebek,
s míg a sok toll mind aláhull
(egy a vállára is ráhull),
Pimpáré csak áll,
és bámul.
Előbb-utóbb persze ráun:
nagy a világ, kár is lenne,
ha tovább nem
menne benne,
ám ahogy most egyet lépne,
megbicsaklik, jaj, a térde,
magasba lendül a karja
(pedig nagyon nem akarja!),
és ahogy körülnéz - nahát! -,
őrült furcsán érzi magát,
szörnyen meg is ijed tőle:
olyan, mintha szárnya nőne,
lába moccan - de magától! -,
ellöki magát az ágtól,
mert már nem a földön trappol:
hát ez az! Már ez se klappol!
Fenn a fán gubbaszt, egyedül!
Vajon ki elől menekül?
Rekedt hangon panaszkodik,
hopp, most el is rugaszkodik:
felröppen a hideg égbe,
onnan néz le a vidékre,
látja minden kedves táját,
jegenyefa-palotáját,
a lefordult kicsi fészket -
bár ne látná az egészet!
*
Földre hull a könnye gyöngye,
most érzi csak, milyen gyönge,
utolérik mind a bajok:
sérült szárnya szörnyen sajog,
fáradt, űzött, tanácstalan,
fél szemére világtalan,
azt se tudja, hová legyen,
merre menjen, mit is tegyen,
arra fut egy kisfiúcska:
"Hová repülsz, vakvarjúcska?"
Nem felel, csak pillog bután,
s elindul a csőre után.
*
Estére ér a határba
földre tálalt vacsorára,
s mivel nem talál kukacot:
kikapirgálja a magot.
Nem is mag az, csak a héja,
meg se látszik tán a híja,
jó nagy cirkusz lesz belőle,
pedig jól se lakik tőle.
Fut a gazda, öklét rázza,
belekékül, úgy gyalázza,
előkapja a kereplőt,
teker rajta egyet-kettőt,
vakvarjúcska tipeg-topog,
szíve a torkában dobog,
csuklik egyet, felrepül:
hanyatt-homlok menekül.
*
Röpköd aztán ide-oda,
nem túl boldog (nem is csoda),
hol az éhség kerülgeti,
hol a könnyét törülgeti,
napokon át ázik-fázik,
vagy tucatszor bőrig ázik,
elképzel egy jó nagy kályhát:
annál szárítja a szárnyát.
*
Azt se tudja, merre járhat,
melyik táján a világnak,
elindul hát toronyiránt
(lent az országút ad irányt),
jaj, de fáradt, alig szuszog,
erre járnak pont a buszok,
s ha már itt-ott megálló van,
megpihen egy megállóban.
Leszáll egy busz tetejére,
(annak is az elejére),
ám az ajtó máris csattan,
a sofőr, hopp, előpattan,
halkan mondja, de egy szuszra:
"Varjak nem szállhatnak buszra!"
Vakvarjúcska nem vitázik,
inkább odébbcsalinkázik,
visszabeszél, de csak belül,
s szégyenszemre továbbrepül.
*
Mígnem harmadnapra kelve,
betéved egy szép nagy kertbe.
Na, itt aztán minden ragyog,
még a törpe fák is nagyok!
Aranyalma ring az ágon,
nem is egy, de mindjárt három!
Mosolyog a kopasz barack:
"Éhes vagy, mi? Az is maradsz!"
Csak a szóló szőlő hallgat,
úgy látszik, hogy ilyen alkat...
Jön a kertész, settenkedik,
vajon miben mesterkedik?
Felkapja a szegélyvágót,
a rablókat kupánvágót,
"Megrágtad az uborkámat?
Hordd el innen az irhádat!"
Vakvarjúcska odébb ugrik,
ahogy szokott, nagyot csuklik,
aztán felröppen egy fára,
a legvastagabbik ágra,
onnan (egy kis résnek hála)
pont rálát a palotára.
*
Látja minden ékességét,
ezer ablak fényességét,
mind a harminchárom tornyát
(sokkal szebb, mint ahogy mondják!),
színaranyból két szép pillért
(éppenséggel nem két fillér!),
valóságos varázslat:
külön szárny a garázsnak!
S ott a cifra ívű balkon!
(Pont a felé eső sarkon...)
Ilyen szépet ugyan hol lát?
Ezüstből van a vaskorlát!
S a korlátnál ki áll? Né!
A király, s a királyné.
Vállukon szép piros palást,
kezükben kis
darab kalács,
s miközben így eszegetnek,
mindenfélén veszekednek...
Aztán gyorsan abbahagyják
(másnapra hagyják a nagyját),
s most valamit nagy kevélyen
kukkerolnak fenn az égen.
Mit láthatnak arra vajon?
Vakvarjúcska fülel nagyon,
s fél szemével arra kutat,
amerre a kezük mutat.
*
"Nézd csak, drágám, azt a felhőt!
Ott, az ormok közt kerengőt!
Sose láttam ilyen nagyot!
Beárnyékolja a napot!
Suhan nehéz szárnyalással,
éjsötét, vad illanással,
millió szemvillanással!
Ráadásul nem esővel (jólesővel),
nem dörgéssel, villámlással,
vagy hóval, vagy bármi mással
van tele, de: károgással!
Az lendíti, az lohasztja,
az dagasztja és apasztja...
Így hát, kincsem, legyél résen!
Ne maradjon rés a présen!
Mert szerintem az a felhő,
ott, az ormok közt kerengő,
tollas-faggyas-fényes,
- akármilyen rémes -,
nem lehet más eleve,
csak a varjak serege!
Ők vonulnak most az égen,
ezerannyian, mint régen,
nem köszönnek - mért is! -,
elveszik a fényt is,
télen-nyáron-tavasszal,
tele vannak panasszal,
mindenféle bajt ránk hoznak,
aztán persze "sajnálkoznak",
annyit mondanak, hogy "Kár!",
bármekkora is a kár...
Szárnyuk is van - ez is fura! -,
szállnak, de ki tudja, hova...
Nagyon mások ők, mint mások,
ráadásul van sok más ok,
ami miatt csak jobb lenne,
ha belőlük egy se lenne!"
"Édes párom, ne légy mamlasz!
Ennyire mulyának tartasz?
Nem vagyok én olyan nyuszka,
tudom, mire jó a puska!
Van királyi fővadászunk,
majd mindet jól levadásszuk!
Egy-két trükköt bevetünk,
legközelebb: lövetünk!"
*
Cickóró és macskavirág!
Hová jutott ez a világ?!
Vakvarjúcska majd leszédül,
(épphogy csak megússza végül),
kettőt csuklik, úgy megijed:
Ugyan ki hallott már ilyet?!
Jobbnak látja odébbállni,
egyetlen percet se várni,
jaj, dehogyis néz itt széjjel!
Nem játszik az életével!
Villámgyorsan lependerül,
a palota mögé kerül...
Jaj, mi ez a kopogás?
Talán puskaropogás?
Elkapja szegényt a pánik,
fenn, a tornyok közt cikázik,
azt se tudja, hova bújjon:
támadjon? Vagy meglapuljon?
Fejét vesztve menekül,
s egy ablakon berepül.
*
Ó, itt végre nyugalom van!
Meg is nyugszik tőle nyomban.
Csak a szellő fuvolázik,
meg a lába citerázik,
meg a huzat hegedül...
Pedig nincs ám egyedül!
Persze hogy nincs! Hogy is lenne!
Ott egy ágy! Ki alszik benne?
Vakvarjúcska odasandít,
lát az ágy alatt egy szandit,
s ahogy tovább vizsgálódik,
hátrahőköl, megrázkódik,
mert a puha pamlag mélyén,
egy királylány alszik mélyen...
Gyöngyvirágos nyoszolyán
szuszog szépen, szaporán,
előbb kicsit sietősen,
aztán lustán, pihegősen...
Ki ismerné fel, ha ő sem?
Aranyhaja copfba fonva,
hogy ne legyen boglya-forma,
ajka rubin, bőre márvány,
ott a fogkrém is az állán...
Vakvarjúcska ámul-bámul,
kisvártatva persze ráun,
elmélázik, visszazökken,
aztán hipp-hopp: odaröppen.
Félve emeli a lábát,
össze ne gyűrje a párnát,
szárnya súrolja a vállát:
úgy nézi Pimpáré álmát.
*
Ó, de pompás tájat lát ott.
Szelíd lankák, vad virágok.
Fenn a kék ég, lenn a páfrány:
rettentő pazar a látvány.
Az árnyékból frissen, szépen,
Pimpáré most lép ki éppen.
Fű, fa, bokor: minden klappol,
Pimpáré is vígan trappol,
neki bókol minden virág:
nagy, kerek és szép a világ.
Bár egy fokkal még szebb lenne,
ha varjú nem lakna benne.
Felzengenek, ím, a lombok,
ráfelelnek mind a dombok:
ne vacilálj sokat rajta,
fogj egy nagy követ, és rajta.
Pimpáré, lám, le is hajol,
nem vacilál, nem vacakol,
választ egy szép markosat,
jó éleset, sarkosat,
s tovább nem is bonyolítja,
meglódítja, elhajítja:
"Hogy szakadna rád a bánat!
Hess el innen, rusnya állat!"
- ezt veri a szíve dobja,
s miközben a követ dobja,
szellő kél, huss, feléled,
ő megmoccan, és:
felébred.