olvassbele.com 2024

D. Magyari Imre: Ez az interjú, nagy bánatomra és a te kérésedre, e-mailben készül. Mi késztetett arra, hogy áttérj erre a megoldásra?

Számomra mindig is fura volt, hogy amit egy interjúhelyzetben fontosnak tartottam elmondani, azt végül valaki más "írta meg" helyettem. A pályám elején csaták hosszú sorát vívtam végtelenül kedves és abszolút jószándékú újságírókkal, akik az akkori, megkérdőjelezhetetlen protokoll szerint általában a saját átiratukban tették közzé mindazt, amit én élőszóban elmondtam. Egy ideig azt gondoltam, hogy ez az alárendelődés kötelező velejárója a szakmámnak, és nem vagyok jó kislány, és pláne nem vagyok profi, ha nem vetem alá magamat a szokásrendnek. Most viszont már azt is tudom, hogy a szerzőkkel készült interjúk ilyen mértékű felértékelődése tulajdonképp válságjelenség. Egy interjú egyre többször váltja ki a hagyományos kiadói promóciót, és az érdemi irodalmi kritikát. "Add el magad" a könyvpiacon, és "add el magad" a figyelem piacán: a saját, kortársi közegedben. Az irodalom intézményrendszerének hajdani támogató és megtartó funkciója gyakorlatilag megszűnt. Magukra hagyott alkotók bolyonganak a nyilvánosság ismeretlen törvények szerint működő tereiben, és ez a fajta kiszolgáltatottság valószínűleg egy csomó tehetséges, de kevésbé harcedzett embert eleve távol tart ettől a pályától. Én a Magvetőnek köszönhetően pillanatnyilag kivételezett helyzetben vagyok, de ha ezen felül nem dübörögne ott bennem még egy éjjellátó készülékkel és akadályeltávolító ekével felszerelt tank is, akkor már régen feladtam volna. Ha viszont így áll a dolog, ha muszáj harcolni és védekezni, akkor legalább a magam szűkös mozgásterén belül szeretnék a rendelkezésemre álló minimális kontrollal maximálisan élni. Író létemre írásban feltett kérdésekre írásban válaszolni.

A borítófotón elhullott szirmok egy élénkzöld szemétlapáton – ez utóbbi információt egy veled készült interjúban olvastam, de posztoltad is a facebookon. A Hátrahagyott versekén meg egy baba erősen megrongált fejét látjuk, egészen rémisztő. Ennyi a szépség esélye?

A Hátrahagyott versek borítójára egy szebb napokat látott próbababa félig szétrohadt fejéről készült saját fotóm került, amit még a világító testek – 100 kis budapest című 2016-os könyvemhez készítettem az épp akkoriban lebontott és kiürített Józsefvárosi Piacon. A képen látható arc szépsége szerintem éppen abban rejlik, ahogy a romlásnak és pusztulásnak ezeken a kétségkívül kissé "rémisztő" rétegein is képes átragyogni. Ez a szépség persze épp annyira győzelem az idő és a körülmények felett, mint amennyire maga is játék és irónia, hiszen a műanyag babafejen eleve olcsó, festett, szó szerint "bazári" arcvonásokat látunk. A tisztaságnak és a mesterkéltségnek, az őszinteségnek és az önáltatásnak ez a szorongató kettőssége bizonyos értelemben a verseimnek is témája – az utóbbi időkben született szövegeimnek mindenképp. Egyre nehezebb eltekinteni például attól a ténytől, hogy a vers, mint olyan, manapság minden romantikus hevületével és természetes szépségével együtt is csak egy közönséges, piaci portéka egy lebontásra ítélt, és lassan kiürülőfélben lévő szomorú, külvárosi placcon.

Ezek szerintem dáliaszirmok, bár ennek aligha van jelentősége. Vagy van?

Ezek muskátliszirmok, a saját balkonvirágaim összesöpört szirmai. A muskátli a gyerekkorom legutáltabb virága volt: ronda, harsány, vidéki. Most viszont évek óta tele van vele az erkélyünk. Talán leginkább az apai nagyszüleim mélyen lesajnált protestáns etikájával, szépen virágzó, gondosan ápolt és nyomasztóan normatív pécsi világával való öregkori megbékélésemnek a szimbóluma.

A hátsó borítón lévő szöveg szerint "most már soha többé nem lehet helyreigazítani semmit". Ennyire keserű lennél?

Ez a mondat a Miért nem című szöveg egy részlete, amelyben az ötvenötödik születésnapom alkalmából ötvenöt komoly és kevésbé komoly érvet sorakoztattam fel amellett, hogy miért nem érdemes írni. Amit Te keserűségnek érzel, az valójában csak leszámolás az illúziókkal, és legfőképp játék a sajtó-helyreigazítások nyelvezetével. Maga a mondat is csak az előző mondattal együtt érthető igazán: "32. Mert valótlanul állítottam, / hogy birtokában vagyok az önkorrekció képességének. 33. Mert az igazság ezzel szemben az, / hogy most már soha többé / nem lehet helyreigazítani / semmit."

A fotót te készítetted. Régebben lelkesen fotóztál, a az ötven plusz és a Hősöm című kötetedbe bele is vannak komponálva a képeid. Abbahagytad? Miért?

Már a világító testekben is volt nem is egy, de kereken száz fotó, úgyhogy igazából ott kezdődött ez a számomra sok-sok örömet adó kísérlet. Persze mindehhez a Magvető kivételes nagyvonalúsága is kellett, akik lehetővé tették számomra, hogy ilyen költséges kalandokba keveredjek. Aztán idővel a visszhangtalanság és a negatív kritikák elvették a kedvemet a folytatástól, a könnyeiben már nem voltak fotók. Pedig igazság szerint még a futárkodásom alatt is csináltam képeket, hajléktalan emberek elhagyott éjszakai szálláshelyeiről készült fotókból például egy egész szívfájdító sorozatot gyűjtöttem össze. Ezekkel aztán már nem kezdtem semmit, de a fotózás, mint egy lehetséges alternatív gondolkodásmód megmaradt, és talán képek nélkül is segít időnként kicsit "más szemmel" nézni a világra.

A kötetcím másrészt arra is utalhat, hogy eltérsz, letérsz az eddigi költői utadról. Téged az olyan verseid, illetve ezek feldolgozásai, megzenésítései tettek igazán népszerűvé, mint a Rájátszás produkció keretein belül született Ezt is elviszem magammal. Ezektől már nagyon eltávolodtál?

A népszerűség nem érték, és egy dal közönségsikere nem hitelesíti az alapjául szolgáló verset. Mint ahogy a popularitás irányába elmozduló mégoly szimpatikus üzleti vállalkozások se képesek pótolni azt a bizonyos előbb emlegetett támogató szakmai közeget, amelynek a hiányában egész egyszerűen nem születnek meg azok a művek, amelyeknek pedig egy adott történelmi időszakban, és egy termékeny alkotói periódusban fontos lenne megszületniük. Helyette más dolgok születnek. Vers helyett dalszöveg, bátor művészi kísérletezés helyett biztonsági játék, innováció helyett recycling. Hatalmas különbség van aközött, hogy a kulturális élet arra hivatott szereplői "használják", sőt, "újrahasznosítják", vagy pedig értő figyelemmel "kísérik" a művészt, a kettő mégis gyakran és megtévesztően egybecsúszik. Egy ilyen csapdahelyzetből nehéz kivergődni, de talán nem lehetetlen.

A Radnóti Színház nemrég kisfilmet csinált az ugyanebben a kötetben található Szóljatok légyszi című versből: a színház tagjai mondják el. Nehéz volt rávenniük, hogy te is megjelenj a kisfilm elején? Egyáltalán, mi ott a te jelentésed?

Erről Rideg Richárdot, a videó rendezőjét kéne megkérdezni. Bennem leginkább az maradt meg, hogy a konfetti-kilövő, amit a kezembe nyomtak, sokadik próbálkozásra se akarta megadni magát, úgyhogy a verőfényes napsütésben rám adott kis, piros esőkabátban újra és újra elő kellett tipegnem a takarásból. Vicces volt, és egyben végtelenül megtisztelő. Ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, ki egy működésképtelen konfettiágyúval...

A végén már a színház színpadán vagyunk, ahol Kováts Adél, a Radnóti igazgatója ül és csak egy szót mond: elég! Az eredetiben még az állt: zumek – amit így hirtelen nem is tudok magyarra fordítani. Kinek jutott eszébe az új variáció?

Ennek a versnek összesen három verziója volt, természetesen mind a hármat én írtam. A körülbelül 'Let's go!' jelentésű zumek szó a gyerekkorom családi szótárában szerepelt, sajnos, mint később kiderült, kizárólag ott, és sehol máshol. A versnek az a változata, amelynek még ez a fura szó van a végén, leginkább arról emlékezetes a számomra, hogy a korszak legszebb tüntetésén, az alaptörvény negyedik módosítása ellen "Az alkotmány nem játék" címmel meghirdetett 2013-as tüntetésen végül nem olvastam fel, holott ez a szervezők részéről ötletként felmerült. Ez a megmozdulás, amelyen Tamás Gáspár Miklós mellett többek közt egy hajléktalanságot is megtapasztalt lánglelkű fiatalember, Mércse Pál is felszólalt, talán az utolsó tüntetés volt, amely még minden apró részletében egy olyan országot vizionált, amelyet én magam is kompromisszumok nélkül elfogadnék. Azóta viszont egyre csak gyűlnek a vállalhatatlannál vállalhatatlanabb kompromisszumok.

A vers is megváltozott időközben. Te írtad át?

2015 őszén a Kossuth téren volt egy tiltakozás az akkor épülő határkerítés ellen, erre az alkalomra kicsit variáltam a szövegen, egy halvány reminiszcenciával többek közt a Parlament mögöttünk lévő épületére is utalva: "Szóljatok légyszi a nap-napi hajszától béna tagoknak / E csarnok elontott oszlopi közt lebegő rémalakoknak". Ezt a konkrét utalást később kihúztam, és így született meg az a honlapomon is olvasható változat, amit a Radnóti Színház is felhasznált az idei videóhoz. Egyébként az olyan szövegeim, mint a Na most akkor, az Én vétkem vagy éppen a szóban forgó Szóljatok valójában nem is igazi versek, inkább csak verses kiáltványok, nem feltétlenül az örökkévalóság számára íródtak, hanem inkább a korhoz "szólnak", amelyben születtek.

A te versed az Édes Hazám, ami aztán egy 2012-es antológia címe is lett, sőt kibontakozott egy vita a közéleti, politikai költészetről, netán a hazaszeretetről. Örültél?

Nem értem, minek kellett volna örülnöm. Az Édes Hazám című vers kivételesen fontos a számomra, de annál szomorúbb hazaképet nehezen tudok elképzelni, mint ami ebben az egyszerű allegóriában megfogalmozódik. Egyébként a kötet valószínűleg nem az én versemről kapta a címét, hanem Kemény Istvánnak az én szövegemnél sokkal fényesebb szakmai karriert befutott Búcsúlevél című verséről, amely pont ezzel a Balassitól ránk maradt jelzős szerkezettel kezdődik ("Édes hazám, szerettelek…"), és amit én a saját versem megírásának pillanatában még nem ismertem.

A COVID idején elmentél ételfutárnak, aminek emléke ott az Erdős Virág könnyeiben. Csinálni akartál valamit, hasznos akartál lenni? Nyilván sok tapasztalatot lehet gyűjteni akár arról, hogy kik állnak futárnak és miért, akár arról, hogy kik rendelnek ételt, bár ez nyilván extrém időszak volt. Eszedbe jutott, hogy szociográfiát írj?

Nekem sokáig meg se fordult a fejemben, hogy ebből az élményből bármit is megírhatnék, a versek nagy része akkor született, amikor már egy ideje felhagytam a futárkodással. Számomra ez egy sokkal problémásabb és sokkal inkább vérre menő identitás-váltás volt, az ezzel kapcsolatos belső dilemmáim és vívódásaim egyébként magában a kötetben is tematizálódnak. A csodálatos fiatal költő, Borsik Miklós az idén megjelent Futárlíra című kötetében például nálam sokkal lazábban, bátrabban és szabadabban, és részben talán épp ezzel összefüggésben sokkal produktívabban állt bele ebbe a szituációba. Neki egy egész kötete született ebből az élményből, nekem csak egy fél.

A Hősöm mögött ott egy Hős utcai projekt, amiben részt vettél. Mennyire viselt meg? Én biztos kikészültem volna...

Talán nem bántódsz meg, ha azt mondom: pont ezeket a kissé túldramatizált értelmiségi "kikészüléseket" szerettem volna meghaladni ezzel a könyvvel. Pontosabban azzal a könyvvel, ami a Hős utcára szánt közel másfél évemben anyagként benne volt, de amiből végül csak egy egészen csekély töredék realizálódott a 2020-ban megjelent verseskötetben. Ez egy óriási, de lényegében sajnos elszalasztott lehetőség volt. A téma és a téma irodalmi feldolgozása iránti teljes szakmai és olvasói érdektelenség láttán viszont így utólag már sokkal megbocsátóbb vagyok a saját írói teljesítményemmel szemben is. Ez az időszak számomra hatalmas élmény, és csodálatosan gazdag emberi tapasztalás volt, mindezt az élményt és tapasztalatot a maga komplexitásában megragadni, kibontani és megírni viszont már valóságos "társadalmi küldetés" lett volna, ami alkotótársak, szakmai szövetségesek és bármiféle szellemi támogatás hiányában tulajdonképp megvalósíthatatlan volt.

Megidézel korábbi alkotókat, Berzsenyit, Kölcseyt, Petőfit, Vörösmartyt, sőt itt a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom is – na ná, a Virágnak virága kínálja magát. Sokat olvasol, olvastál? Még Somlai Margit is itt van az egyik Cseh Tamás–Bereményi-dalból.

Hát azért egy-két Cseh Tamás-dalt ismerni még nem feltétlenül az olvasottság jele. Ezek az időbeli kontrasztként használt régi irodalmi szövegek is inkább a mindannyiunk számára evidensen rendelkezésre álló közös kultúrkincs legtriviálisabb elemei. A Margit-legendáról, az Erzsébet-legendáról vagy épp a Halotti beszédről valami halvány fogalma mindenkinek van, ezért úgy lehet kapcsolódni hozzájuk, hogy nincs szükség felesleges magyarázkodásra. Az persze kérdés, hogy nem érzik-e még mindig sokan blaszfémiának, ha ezeket a patinás régi szövegeket a kortárs megközelítés szabad prédának tekinti, és adott esetben egészen az alapokig visszabontja. Ezzel kapcsolatban volt nemrég egy elég fura élményem. Az Eltérő tartalom számomra talán legfontosabb szövegének címe eredetileg az volt, hogy jó, amit nem éreztem elég erős címnek, és fél évvel a könyv megjelenése után egy csomó apró szövegbeli javítás mellett átírtam Zsoltár-ra, tekintve hogy a szövegben a Zsoltárok könyvének néhány passzusát is felhasználom. A vers a jószándékú, de minden tapintatot és önreflexiót nélkülöző segítésipar kritikája, és egyben a saját korábbi, egyszerre naiv és egyszerre öntelt működésem kritikája is, ezért a szöveg minden egyes túlintonáltan himnikus sora szándékom szerint határozott és kegyetlen irónia. Amikor ezt az új változatot egy hirtelen ötlettől vezérelve kitettem a facebook-oldalamra, meglepődve tapasztaltam, hogy a legtöbben színről színre olvasták a szöveget, és egyszerűen nem érzékelték benne az iróniát. Ez elsősorban azért ijesztő számomra, mert amíg ilyen megingathatatlanul pozitív önképpel rendelkezünk, és ennyire szükségtelennek tűnik számunkra más nézőpontból is megvizsgálni, és adott esetben felülbírálni a saját elhibázott, de minimum kontraproduktív működésünket, addig valószínűleg a legkisebb változás is lehetetlen.

Az Eltérő tartalomban két évet idézel fel, 2022-t és 2023-at. 2022. február 24-én kezdődött az ukránok elleni háború – úgy tűnik, nem tudsz napirendre térni fölötte.

Egy másodpercre se szabadna napirendre térnünk felette, sőt, épp afelett a legnehezebb napirendre térni, hogy milyen könnyen térünk felette napirendre mégis. A háború első napjai semmihez sem hasonlítható sokkot jelentettek mindannyiunk életében. Emlékszem, ahogy azon a bizonyos februári hajnalon ülök a laptopom előtt és mániákus hévvel kopizom a facebook felpörgő hírfolyamából egy "zero day" nevű file-ba azokat a kísértetiesen bizarr együttállásokat, ahol közönséges facebook-reklámok kerülnek párba a legfrissebb harctéri tudósításokkal. "Buszokkal menekülnek Kijev lakói" / "szeretet, derű, és egy kis fánk" / "kövesd a nyomokat a titkos kincsig" / "lángoló lakóház Csuhuivban"…

Az eltérő tartalom verseinek többségéből hiányzik a látványos zeneiség, bár sok minden emlékeztet a régebbi műveidre. Nyilván te is változtál. Miben?

Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne egyetlen kifejezéssel megragadni mindazt, amit ebben a könyvben meg szerettem volna írni. Aztán most nyáron volt egy meglehetősen extrém időjárási körülmények között megtartott irodalmi délután a Bánkitó Fesztiválon. A hallgatóságunk mindhárom tagja remekül érezte magát, és mi is jót beszélgettünk Turi Timivel, a könyv szerkesztőjével. A fesztivál hívószava idén a "tudathasadás" volt, és én ott az ötven fokban jöttem rá, hogy az Eltérő tartalom szövegeinek szinte mindegyike valamilyen tudathasadásos állapotról szól. Arról írunk, hogy miért nem lehet manapság szabadon írni, arról beszélünk, hogy miért nem érdemes kinyitni a szánkat, úgy segítünk a bajban lévőkön, hogy közben benne tartjuk őket a bajban, úgy alkotunk "újat" és "nagyot", hogy közben konzerváljuk a kisszerűséget, profitálunk a jótékonykodásból, termékként adjuk el a kapitalizmuskritikát, hiszünk a nyilvánosság erejében, és óvjuk a kultúra szabadságát, miközben fizetőssé tesszük a tartalmainkat – és még sorolhatnám. Megannyi belső ellentmondás. Ráadásul amíg képtelenek vagyunk belátni, hogy a sorozatos mulasztásaink révén a jelenlegi helyzetnek már nem csupán áldozatai, de aktív működtetői is vagyunk, magyarán a lassan másfél évtizede tartó kényelmes "ellenállásunk" valójában színtiszta kollaboráció, addig ezek a feloldhatatlan belső ellentmondások, mint a kollektív tudathasadás szomorú velejárói egyre csak sokasodni fognak. Márpedig ha nem próbáljuk meg visszaszerezni a tisztánlátásunknak legalább a maradékát, akkor félő, hogy egy végóráit élő autokrácia tomboló elmebajával szemben is védtelenek leszünk.

Munkatervek a jövőre?

Próbálok erőt és némi önbizalmat gyűjteni a folytatáshoz, amihez muszáj kicsit hátra lépni és elcsendesedni. Ehhez jó alibit szolgáltatnak a gyerekversek. Épp tíz éve jelent meg a Négyeshatos című gyerekvers-kötetem, pillanatnyilag ennek bővített változatán dolgozom, amit jövőre tervezünk megjelentetni. Egy gyerek számára nem kérdés, hogy az élet egyszerre szörnyű és egyszerre csodálatos, éppolyan lehetetlen küldetés, mint amilyen fantasztikus kaland, hogy létezik újrakezdés, sőt, mi magunk vagyunk a megtestesült újrakezdés, és ha beleadunk "apait-anyait", és képesek vagyunk úgymond "felnőni a feladathoz", akkor tulajdonképpen még bármi lehet.