Ó

anyák napjára


ó ha cinke volnék hömpölygő sugárba'

okádnék a legszebb ünneplő ruhámra


megbántottam aki szívéből szeretett

lehetett volna még de már nem lehetett


két keze munkáját a kukába raktam

tőle elvettem kukacoknak adtam


úgy lealjasodtam felálltam a székre

emberfejekkel labdáztam az égre


eszetlen voltam vakmerő és hibbant

égve hagytam a folyosón a villanyt


idegeskedését biztatásnak véltem

posvány iszapját szopva éldegéltem


tiltott táplálékul rágcsáltam a számat

nem csoda hogy hányszor tenfiára támadt


úgy vágódtam pont a tévé állványának

lőttek a setétség fene bálványának


süketnéma dzsin ült büszke torkomon

romhalmazzá tettem szép kis otthonom


folyton-folyvást másokat okolva

zokogtam mint majom a pokolba


rám nyitott és utolért a végzet

nem volt bennem mégse szégyenérzet


csatatérré lett pedig az ágy is

elpusztult egy kedves rókatárgy is


legszebb álmát szintúgy összetörtem

félreálltam csendben letöröltem


elvegyültem gyáván és kivártam

papucs nélkül le-föl rohangáltam


romok ormán vertem kies tanyát

ezzel pláne felbasztam az agyát


kézzel-lábbal buzgón grimaszoltam

nyilván égi vályút szimatoltam


szám szélén már éreztem a vesztem

lánnyá váltam inkább sírni kezdtem


elhánytam a frissen facsart körtelém

szertenéztem rögtön de már nem lelém


felrémlett hogy újfent bosszút forral

futott felém pirulával porral --


a kísértésnek persze hogy bedőltem:

a rút varangyot véresen megöltem


tündöklése hipp-hopp véget ér

izzó trónon őt elégetém


most tele 

szájjal nyugton étkezem


és amíg a világ 

világ vétkezem



Hátrahagyott versek (Magvető, 2017)