Dávid Réka, Wernke Eva Lena: 1. Ma hol van a helye a reménynek és az idillnek a szegénységirodalomban?
A reménynek max a várólistán, az idillnek sehol. Nekem személy szerint nincsenek végleges válaszaim arra, hogy mi az abszolút helyes és követendő stratégia a szegénység írói ábrázolásában, folyamatosan figyelem, tesztelem és korrigálom a saját kezdetleges és kétes értékű próbálkozásaimat is, de abban az egyben biztos vagyok, hogy a szegénység bármilyen értelemben vett idealizálása tévút. Nincs "tisztes szegénység", a szegénységben nincs semmi idilli, semmi szívet melengető, semmi szép, semmi esztétikus. És talán éppen ettől olyan nehéz "esztétikailag" megközelíteni.
2. Milyen érzelmi eszközkészlettel dolgozik az író és mennyire kap helyet a felháborodás a szegénységről való gondolkodás során?
Szerintem pont az a legfontosabb, hogy ez az egész ne pusztán érzelmi kérdés legyen. Ha szegénységben élő emberekről írunk, akkor nem az a dolgunk, hogy a saját aktuális érzelmi megrázkódtatásunkat prezentáljuk, hanem hogy egy amúgy mindenki számára adott társadalmi evidenciát tudatosítsunk. Nem az a cél, hogy szánalmat keltsünk - irántuk, hanem hogy bűntudatot ébresszünk - magunkban. Mert végső soron nem "segíteni" kell, hanem igazságot szolgáltatni, és ez nagy különbség. Amíg ezeket a kérdéseket az ember nem tisztázta magában, addig szerintem nem is nagyon lenne szabad szegénységben élő emberekről írni. Mert a puszta szánalom - és akár a nyomában járó felháborodás - legalább olyan bántó tud lenni, mint az undor, vagy az ítélkezés. Az persze mindig kérdés, hogy meddig tart az értő, és a körülményektől tudatosan elvonatkoztató empátia, és hol kezdődik a lesajnálás. A határok képlékenyek, és ez az egész egy iszonyúan ingoványos terep, amin tulajdonképp lehetetlen emelt fővel és nyugodt lelkiismerettel megmaradni. Nincs jó megoldás, csomószor követünk el hibát, hiszen nem csak a szegénységben élő ember, de bizonyos értelemben a szegénységben élő emberről gondolkodó ember is a saját pozíciójának a foglya. Abban viszont íróként egy picit talán meg szabad nyugodni, hogy minden egyes mondat, amelyben sikerül valamiképp leválasztanunk az érintettet a körülményeiről, és ezáltal láthatóvá tenni a vele szemben elkövetett össztársadalmi méltánytalanságot, egy kicsi, de határozott lépés a jóvátétel felé.
3. Hogyan lehet hitelesen ábrázolni a szegénységet a kortárs gyerek- és ifjúságirodalomban?
Biztos igazságtalan vagyok, de van a közelmúltból néhány kevésbé szívet melengető olvasmányélményem, úgyhogy a kérdésre legszívesebben azt válaszolnám, hogy sehogy. Amíg magunkkal nem merünk szembenézni, addig valószínűleg nem leszünk képesek arra se, hogy a gyerekeink szemébe nézzünk, és a szegénységet, mint olyat ne megmagyarázni, megértetni, neadjisten elfogadtatni akarjuk, hanem sürgető és halaszthatatlan problémaként életben tartani. Pedig a gyerekek probléma-érzékelése ebben a tekintetben is sokkal bátrabb és következetesebb, mint gondolnánk. Őket még kevésbé sikerült azokkal az intézményesített ideológiai trükkökkel félre-kondicionálni, mint amikkel minket mostanra már többé-kevésbé igen. Egyszer, mikor még kicsik voltak a gyerekeim, és az Astoriánál elmentünk egy földön ülő koldus mellett, az egyik fiam megkérdezte, hogy miért nem adtunk neki semmit. Mert nem kért, mondtam én. De ránk nézett, mondta a fiam, és teljesen igaza volt. A gyerekek még megszólítottnak érzik magukat egy sor olyan társadalmi szituációban, amelyekből mi már gondolkodás nélkül kisétálunk. Az is lehet, hogy velük kéne könyvet íratni a szegénységről.
4. Ha már egy ideje nem jelent meg az alkotásaitokban társadalmi, szociokulturális reflektálás, akkor éreztek- e belső késztetést az újbóli megjelenítésére?
Amit Te "társadalmi, szociokulturális reflektálás"-nak nevezel, az nálam a világról való leghétköznapibb gondolkodás része, sose értettem, most se értem, és most már asszem nem is nagyon akarom megérteni, hogy ez miért számít a kortárs magyar irodalomban még mindig valamiféle extrém, szorgalmi feladatnak, amiért ugyan minden esetben kisötös jár (sokszor a tényleges minőségtől abszolút függetlenül is), de amit közben senki se tekint a kötelező "anyag" részének. Kötelezőnek persze én se tekintem, igazából magát az írást, mint olyat se érzem magamra nézve kötelezőnek, de ha mégis úgy alakul, hogy belekezdek valami újba, akkor az iszonyú fontos, hogy senkinek és semminek se akarjak megfelelni. A "szociálisan érzékeny költő" és a "társadalmi problémákra reflektáló költészet" iránt táplált olvasói várakozásoknak pláne ne.
5. Alkotói szempontból milyen témákkal érdemes felhívni a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségekre a szegénységábrázoláson kívül? Íróként, költőként milyen platformok és módszerek állnak rendelkezésre a társadalmi érzékenyítésre, mennyire feladata, hivatása ez egy írónak, költőnek?
Én már mindenféle "platformot" megjártam, és jó sokféle "módszert" kipróbáltam, de a sok harsány és kudarcos kísérlet után most leginkább azt érzem, hogy pont a csendes számvetésnek, a kíméletlen önkritikának és a visszafogott, és minden művészi öntetszelgéstől mentes újratervezésnek van itt az ideje.