MÁTRAHÁZI ZSUZSA: A Hősöm című új köteted verseinek zöme a felnőttek egyik kedvencéből, a félreértéseken és félrehallásokon alapuló gyerekmondásokból táplálkozik. Csakhogy ezek többségén az után, hogy esetleg elmosolyodunk rajta, leginkább elkeseredni, olykor sírni lehet. A felszámolás alatt álló szegregátum, a Hős utcai "lakótelep" embertelen, élhetetlen körülményeivel szembesítenek. Mikor döntöttél úgy, hogy kötetet szánsz ennek a nyomornak, méghozzá fényképekkel illusztrálva?
2018 szeptemberében megkeresett a Kontúr Közhasznú Egyesület. Ők hét éve foglalkoznak a Hős utcában élő gyerekekkel, közösségi foglalkozásokat tartanak nekik helyben, illetve különféle külső programokat szerveznek a számukra. Akkor épp egy kiállításra készültek, amelyen a gyerekek alkotásait tervezték bemutatni, ehhez kértek tőlem valamilyen szöveges anyagot. Én próbáltam heti rendszerességgel bekapcsolódni a munkájukba, és ennek eredményeképp született három érzékenyítő kiadvány. Ezek megvásárlásával a kiállítás látogatói támogathatták az egyesület további munkáját. Az egyik füzetben egy ott élő kisfiú mesélt saját magáról, a másik füzetben két Hős utcai kislány mesélt kettőjük barátságáról, a harmadik füzet pedig tulajdonképp a mostani könyv ős-változata: Hős utcai gyerekek meséltek apró mozzanatokat az életükből. Én ezt az utóbbi anyagot bővítettem-finomítottam tovább és egészítettem ki a közel másfél éves ottani jelenlétem alatt készült verseimmel és fotóimmal. Így született ez a mostani, Hősöm című könyv.
A fotók némelykor zavarba ejtőek. A mellettük olvasható vers nélkül nemigen lehetne értelmezni őket. Milyen meggondolásból nem a naturális valóságot mutató képeket közölted? (Nekem egyébként egy ilyen a kedvencem, amikor a leégett lakás ablakán néz ki a kamera a havas fára.)
Hagyományos szocio-fotót semmiképp sem akartam. A befalazott ablakokban, semmibe lógó vezetékekben, szanaszét heverő limlomokban is inkább a lírai jelentésességet kerestem, a pusztulás és a depriváció poézisét. A Hős utca két, máig lakott épülettömbje, és a körülötte lévő füves-fás terület valamiféle "ember utáni táj". Sorsok, családok, közösségek véletlenszerűen előbukkanó nyomai, és az emberi hulladék folytonosan újratermelődő, elképzelhetetlenül színes arzenálja -- az ablakon kihajított pelenkagumótól az úton keresztbe fekvő villanytűzhelyig. Az, hogy a fotók milyen esetlegesen dokumentálják ezeket a nyomokat -- például egy fűben-hóban-pocsolyában hánykolódó műanyag gyerekkád romlástörténetének évszakonkénti stációit --, az reményeim szerint minden felesleges "szövegelésnél" érzékletesebben utal azokra a hányattatásokra, amely az itt élő emberek többségének osztályrészéül jutott. Amikor szélsőségesen bizonytalan, védtelen és előre tervezhetetlen az életed, akkor könnyebben, lazábban, szenvtelenebbül hagysz magad mögött tárgyakat, nyomokat, emlékeket. Ez nem azt jelenti, hogy ezek az emberek kevésbé kötődnének a tárgyaikhoz, hanem csak azt, hogy egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a kötődést. Ha nincs "helyed" a világban, akkor sehol sem érdemes hosszú távra berendezkedned.
Tatjána, egy gyomorszondán át táplált, csak néhány évet élt kislány emlékének ajánlod a kötetet. Az ő sorsa rázott meg leginkább? (Na ez az a vers, ami biztosan mindenkit megríkat.)
Tatjánának van két nagyobb testvére, én velük voltam szorosabb kapcsolatban, és a bizalom jelének éreztem, amikor egyszer behívtak magukhoz és megmutatták nekem Tatjánát. A róla szóló verset is látták -- kivágtam nekik a karácsonyi És-ben megjelent szöveget -- és tudom, hogy a könyvet is várják. Kicsit tartok tőle, hogy nem éppen ilyen jellegű kötetre számítanak, de a zárómondat -- "A könyvet Magyari Tatjána emlékének ajánlom." -- azért remélhetőleg jól fog nekik esni.
Az ilyen versek megírásához nem biztos, hogy ihlet kell. Inkább düh? Vagy azonosulás, ahogy az engedj be címűben írod: "nem az én / torkom de ugyanaz a hang / nem az én testem de / ugyanaz a tank"?
Ami egy versben azonosulás, az a realitásban elég, ha empátia. Márpedig ha az empátia megvan, akkor előbb-utóbb megjön a düh is. Az igazi cél, ha van ilyen, mégiscsak az lenne, hogy a másik ember kínját-baját -- adott esetben frusztrációját és kirekesztettségét -- ne legyünk képesek figyelmen kívül hagyni. Hogy legyen valami, ami kimozdít minket a közönyből, a tanult tehetetlenség állapotából, és az önfelmentő technikáinkat is leleplezi. Ma Magyarországon százezrek élnek a Hős utcaihoz hasonló helyzetben, nem a törvényes rend ellenében, hanem annak teljes jóváhagyásával, úgy, mintha tényleg ez lenne "a világ rendje". Bármerre indulunk az országban, minden második falu végén találunk egy jól elkülönített cigánytelepet, ahol másodrangú állampolgárként, lehetetlen körülmények között élnek emberek. A területi szegregáció elfogadása, fenntartása és megideologizálása, illetve a telepeknek a Hős utcaihoz hasonló következetlenséggel -- szakmailag kontár, gazdaságilag átláthatatlan és emberileg méltatlan módon -- levezényelt felszámolása a lehető legaggasztóbb társadalmi következményekkel fenyeget. Úgyhogy minden okunk megvan rá, hogy dühösek legyünk, minden okunk megvan rá, hogy verset írjunk, és minden okunk megvan rá, hogy megpróbáljunk változtatni a dolgokon.
Mit remélsz a könyv megjelenésétől? A cigány "gyerekszáj-versek" nyilvánvalóvá teszik, hogy a korosztályukhoz képest milyen súlyos elmaradásaik vannak ezeknek a lurkóknak. Sokan tudjuk, hogy ez eredendően nem az ő hibájuk. De nem fogsz ezzel lovat adni a társadalom szép számú rasszistája alá?
Én nem éreztem, hogy alapból "súlyos elmaradásaik" lennének, sőt. Ha ez jött le a könyvből, akkor az elég nagy baj. Az általam "beszéltetett" gyerekek legtöbbje óvodás korú, vagy alsós kisiskolás. Én éppen azt éreztem, hogy ugyanolyan helyesek, kedvesek, okosak és tehetségesek, mint bárki más, pedig embertelenül nehéz súlyokat cipelnek, és már most hatalmas lehetőségektől esnek el. A könyvtől pedig azt remélem, hogy a művészi megközelítés intuitív szertelenségével ugyan, de bizonyos pontokon éppen elég mélyre ás ahhoz, hogy ha "a társadalom szép számú rasszistáját" nem is, de mindazokat mégiscsak megérintse, felrázza és kijózanítsa, akik egyelőre maximum a szánalom és a lesajnálás nyelvén képesek gondolkodni ezekről az emberekről. Akik máig megmaradtak a kampányszerű segélyezés, a jótékonyság és az adományozás kultúrájának önelégült, önigazoló és a dolog lényegét tekintve nagyon is kontraproduktív gyakorlatánál. Amíg "segíteni" akarunk, nem pedig azonos esélyeket teremteni akár a saját előjogaink és többlet-lehetőségeink kárára, addig a magunk kifinomult és képmutató eszközeivel tulajdonképp ugyanazokat a falakat építjük, mint a társadalom nyíltan előítéletesen gondolkodó tagjai, akiket közben mélyen megvetünk.
Szerinted kik lesznek vevők a kötetre? Az érintettek kapnak belőle? Esetleg látták a verseket? Ha igen, hogyan reagáltak rájuk?
Ez a könyv nem a Hős utcaiaknak szól. Nekünk, viszonylag jó körülmények között élő, középosztályi olvasóknak kell számot vetnünk mindazzal, ami a Hős utcában és a Hős utcaihoz hasonló több száz magyarországi szegregátumban zajlik. A telepen élők számára nyilván zavarba ejtő lesz kézbe venni ezt a könyvet. Az irodalom amúgy is végtelenül zavarba ejtő jelenség, talán leginkább azért, mert a gátlástalan őszinteség a lételeme. Ami viszont a hétköznapi életünkből abszolút hiányzik. Bármilyen furcsa, a Hős utcaiakkal érzésem szerint egyelőre egyedül a megveszekedett rasszisták őszinték. Ők valójában azt mondják, amit gondolnak, még ha erre a fajta őszinteségre a legaljasabb indulatokat felszabadító politikai kommunikáció alaposan rá is segít. Mi viszont egyáltalán nem vagyunk őszinték. A Hős utcában, a városi gettókban és faluvégi cigánytelepeken élők elé még senki sem állt oda azzal, hogy: Igen, elismerem, hogy igazságtalanság, ami veletek történik, és igen, belátom, hogy ennek az igazságtalan helyzetnek a fenntartásában én magam is vétkes vagyok. Úgyhogy én korántsem a telepen élőket szeretném zavarba hozni ezzel a könyvvel, hanem magunkat. Nem azt, aki elszenvedi a társadalmi szintű deprivációt, hanem aki tűri a létezését.
Hány eddigi olvasódnak sikerült megfejtenie a tükör című verset? (Nekem nem egészen, de lehet, hogy nem voltam elég kitartó.)
A Hős utcáról nagyon sok videó kering az interneten. Az emberi gonoszság külön tárházai a videók alá írt kommentek. Az általad említett szöveg voltaképp egy kommentekből összeollózott és vízszintesen tükrözött szövegfolyam. Elolvasni is csak úgy lehet, ha az ember elővesz egy tükröt. Ha a szövegbe, mint tükörbe belenéz, és ezzel egyidejűleg saját látens, vagy kevésbé látens előítéleteivel is megpróbál szembenézni.
Vállalkoznál a kóró és a kismadár című vers végének a központozására? Sokszorosan felülmúlod János érsek korabeli leleményét, aki "A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz..." kezdetű kétértelmű tanácsot adta a főuraknak. Idézem a tiédet: "...az esélyegyenlőségi szakreferens egy / lúzer x / professzor nem tud róla jézus / krisztust nem érdekli orbán / viktor nem normális apám /meghalt isten / nincs és a kóró / továbbra sem ringatja a kismadarat." Zseniális. A központozás pótlását illető kérdés persze részemről költői. De az talán belefér, hogy: Többféleképpen fogod-e tagolni, amikor szerepléseiden majd felolvasod?
Ez a szöveg gyerekkorom egyik kedves lánc-meséjének az átirata, a kedvedért szívesen központozom:
A kóró és a kismadár
A településfejlesztési koncepció nem fejleszti
a településeket, a gyermekvédelmi törvény nem védi meg a gyerekeket, a
családsegítő szolgálat nem segíti a családokat, az idősgondozási központ nem gondozza
az időseket, az önkormányzat szociális bizottsága nem határozatképes, a népjóléti
minisztérium politikai államtitkára nem nyilatkozik, a drogprevenciós
segélyvonal nem kapcsolható, az egészségügyi koordinátor betegszabadságra ment,
az ifjúságvédelmi ügyintéző megöregedett, az esélyegyenlőségi szakreferens egy lúzer,
x professzor nem tud róla, jézus krisztust nem érdekli, orbán viktor nem normális,
apám meghalt, isten nincs, és a kóró továbbra sem ringatja a kismadarat.