Gyávaságom története


"csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?"


Beágyazódtam. Osztódásnak indultam. Visszafejlesztettem úszóhártyáimat. Elhullajtottam sűrű, magzati szőrzetemet. Búcsút intettem az alternatíváknak, és befordultam a medenceüregbe. Felmértem az erőviszonyokat, leszámoltam az illúzióimmal, és abbahagytam a sírást. Kinyitottam a szememet, és belenéztem a mennyezeti műtőlámpába. Becsuktam a szememet, és megszámoltam a bárányokat. Hagytam, hogy becsomagoljanak, hagytam, hogy elszállítsanak, elfogadtam, hogy ezek az alulmotivált, passzív-agresszív házigondozók a szüleim. Elfogadtam, hogy ez a barna-bézs csíkos bútorszövet a hazám. Felfedtem asszimilációs törekvéseimet, és szakítottam képzeletbeli barátaimmal. Számot vetettem osztályhelyzetemmel, és visszaadtam a kislapátot jogos tulajdonosának. A könnyeimet lenyeltem. A Sabin-cseppet lenyeltem. A tányér szélén maradt maradékot elfogyasztottam, és a pótkakaóból készült kakaónak se álltam ellent. Uzsonna előtt a matracon együtt szuszogtam a többiekkel. Uzsonna után az udvaron együtt üvöltöttem a többiekkel. Elbújtam a fa mögé, hogy megtaláljanak. Felmásztam a mászókára, hogy lelökjenek. Reggelente kipakoltam magamból mindent, amire egy hosszú, nehéz nap során szükségem lehet, és a helyére bepakoltam a tanszereimet. Mindig minden körülmények közt az egyenes utat választottam, mert a másik lemészárolt kisállatok behavazott játszótéri halmai közt visz a javítóintézetbe. Énekórán énekeltem, ebédidőben ebédeltem, sorokozónál beálltam a sorba. Óra elején jelentést tettem a dolgok állásáról, lefüleltem, szóra bírtam, és szemmel tartottam a padtársamat. Szolgáltam a közösséget, és Aranka nénit vakon követtem az igazgatói iroda felé vezető úton. Rajvezetői felszólításra nevén neveztem a főkolompost, megvédtem a nyakkendőm becsületét, és attól fogva életem végéig úgy éltem, hogy méltó legyek. Lojalitásom jeleként iskolánk névadójának nyomdokaiba kívántam lépni. Nagy elánnal kezdtem dolgozni egyetlen, máig befejezetlen Váci Mihály-versemen. A visszhangtalanságot csendes apátiával konstatáltam, akárcsak szüleim meddő, de mindig újra fel-fellángoló családegyesítési kísérleteit. Testközelből tanulmányoztam egy boldogtalan párkapcsolat patológiás mintázatát. Őriztem a látszatot és elnyeltem a fényt: leengedtem a reluxát, és felengedtem magamnak a mirelitborsót. Egy szűk körben vetített, és örökre betiltott Tarantino-filmben vállaltam egymondatos szerepet: szóltam, hogy megjött a mentő. Túlkompenzáló szüleim farmerszoknyával, és kivételes képességekkel ruháztak fel, minek következtében a hosszú kések éjszakáját éppoly sikerrel abszolváltam, mint rákövetkező nyáron a vonyarcvashegyi véres vasárnapot. Ha kitettek a napra, pirosra sültem, ha betettek a vízbe, elmerültem. Mindig a döntő pillanatban léptem elő a takarásból, apámat lefegyvereztem, anyámat felsegítettem a földről, az indulatáttétel szélsőséges megnyilvánulásai elől elhajoltam. Személyiségem homokfalába újabb és újabb üregeket vájtam, hogy az összeomlás közelgő óráján képes legyek gondolataimba temetkezni. Poptarisznyából felvett Cat Stevens-dalokat hallgattam felmatricázott Agfa-kazettáról, és ezáltal végképp elszigetelődtem kortársaimtól. Gimnáziumi éveimen sötét és sértett árnyalak képében lebegtem át. Társas összejövetelek alkalmával igyekeztem eggyé válni a tapétával. Házibulikon mosogatást vállaltam, hogy elkerüljem a szóváltást. Lesből követtem a koreográfiát, tanulmányoztam a rituáléikat, és megpróbáltam nevetni a vicceiken. Közben rettegve gondoltam arra, hogy bizonyos emberek kisugárzása károsíthatja belső szerveimet. Szociális kapcsolataim idővel a tárgyfelvétel és a szemináriumi dolgozat-leadás gyászos aktusaira redukálódtak. A vérvonal már-már megszakadni látszott, ám egy családi barát mesterkedéseinek hála sikerült becserkészni azt a szenvedélyektől mentes illetőt, aki minden paraméterében megfelelt a konvencióknak. Már csak ki kellett várnom, amíg észrevesz, amíg megszólít, amíg megbasz, és végül elvesz, mint egy tálcát. Az esküvői kálacsokrom atomjaira hullott, a lakodalmi bográcsgulyásba belesavanyodott a galuska, és én pár hétre rá elvetéltem, mint az ország, amelynek boldogsága temetéssel kezdődött, és temetéssel is folytatódott. Télesti sétánk alkalmával saját szemünkkel láttuk a parlamenti ravatal előtt hosszú sorokban lelkesedő nekrofilokat. Házaséletünk harmóniáját tornádószerű rohamokban rám törő alkotókedvem csak addig a pontig veszélyeztette, ameddig el nem múlt, és vissza nem tértem a gáztűzhely melegéhez. Ettől kezdve férjem és én megpróbáltunk még szorosabban idomulni mindazokhoz, akiket megvetettünk. Sokadszori próbálkozásunkat siker koronázta, minek következtében levetkőztettek, leborotváltak, és a hátamra fordítottak, mint egy bogarat. Leszíjjazták a lábamat, és a nyitott méhszájon keresztül egy speciális eszköz segítségével lyukat ejtettek a burkon. Ebben a percben végérvényesen lezárult az ifjúságom. Az idő, mint egy madár, nekikoppant a szülőszoba ablakának, beesett a radiátor alá, s mint egy replay-re állított time-lapse videón: kezdődött elölről minden. Újratanultam orrot fújni, cipőt befűzni, elpakolni a játékokat. Egyik délután leugrottam légfrissítőért, és mire visszaértem, felnőttek a fiaim. Elégedetten nyugtáztam, hogy nehezen kiérlelt megküzdési stratégiáim észrevétlenül is továbböröklődtek: problémáikat bedobozolták, betolták az ágy alá, aztán lecuccoltak a kocsihoz, és én kivittem őket a repülőtérre. Hazafelé tévedésből rossz sávba soroltam, és elindultam egy nem létező kontinens felé, de aztán visszataláltam a belvárosba. Másnap korán keltem, és végre belevetettem magamat az élet sűrűjébe. Bambuszrügyet fermentáltam, kacsacombot konfitáltam, kiiktattam a gyűrődésvédelmet, és aktiváltam az automatikus optimalizálás funkciót. Kedvenc boltjaimban megvettem kedvenc termékeimet. Kedvenc szolgáltatóimtól megrendeltem kedvenc szolgáltatásaimat. Kedvenc sorozatomban megnéztem Elisabeth Moss-t. A hazugságok coelhoja helyett az őszinteség tiszakatáját választottam, és megpróbáltam élvezni a korommal járó permanens halálfélelem előnyeit. Az élet késői ajándékkal lepett meg. Ösztrogénszintem zuhanásával párhuzamosan szociális érzékenységem a tetőfokára hágott. Többé nem ismertem akadályt, és az állampolgári tudatosságot képes voltam hányásig fokozni. Elleneztem a terrort, elítéltem a vérontást, és tüntetőleg jeleskedtem felebarátom szeretetében. Ha elmentem mellette, rámosolyogtam, ha keresztülléptem rajta, átéreztem nehézségeit. Földön fekvő emberbe soha, semmilyen körülmények között se rúgtam bele, épp csak egy centiméternyit toltam odébb a cipőm orrával. Nem törődtem a következményekkel, fittyet hánytam a retorziókra: kőkemény kritikai észrevételeimet egy az egyben megosztottam a szeretőmmel. Még a legutolsó raktáráruházi árufeltöltőnek is megmondtam a magamét. Elosztogattam szétszárítógépezett Sinsay-ruhatáramat, és lejárt szavatosságú tartósélelmiszer-csomagokat küldözgettem vadidegen ormánsági családoknak. Adományokat gyűjtöttem adománygyűjtő kampányom elindításához. Titkos tömegdemonstrációk méltatlanul mellőzött szónokaként tükör előtt tornáztattam a számat. Víziókat gyártottam, fejlesztettem és promótáltam, miközben bökvers-generátorral automatizált facebook-posztjaimban magamat az igazságosság bajnokaként tüntettem fel. Lehetőségeim határán, társadalmi cselekvőképességem maximumán elégedetten dőltem hátra Nordvalla-szürke füles fotelemben, amikor utólért a diagnózis. Az elém tett papírt aláírtam. Nyilatkoztam, hogy kielégítő tájékoztatást. Kijelentettem, hogy kellő idő és információ. Tudomásul vettem, hogy a Magyarországon elfogadott protokoll. Beleegyeztem, hogy elvégezzék rajtam. Elvégezték rajtam.


2022. január