"isten pedig egy elsötétített szobában ül" – beszélgetés Erdős Virággal
Horváth Dániel: Az erdős virág könnyei után ismét játszik a cím, de most az isten nem a szerző nevével, hanem a kötet verseinek címeivel alkot szószerkezetet. Mintha ezzel eltolnád a fókuszt a szövegek irányába, míg a szerző hátrébb lép egyet.
Érdekes összevetés, de ettől a hangsúlyeltolódástól szerintem még nem feltétlenül lesz egy könyv kevésbé személyes, sőt. A személyesség legfelső foka mégiscsak a saját szöveg. Azért írok, azért állítok elő hosszú évtizedeken át újabb és újabb úgynevezett irodalmi alkotásokat, hogy a legvégén majd a szövegeimmel azonosítsanak, ne a nevemmel. Azzal, amit "teremtettem", ne pedig azzal, amit kaptam.
Ez a játék a címmel inkább arra a nyomasztó olvasói elvárásra reagál, hogy a könyvtárgy, mint termék legyen megbízható, nyújtsa azt, amit ígér, és feleljen meg az előzetes információk alapján kialakított fogyasztói igényeknek.
Az eredeti koncepcióm az volt, hogy az isten előtagú állandósult szókapcsolatokból – isten szerelmére, isten csapása, isten színe előtt stb. – úgy gyártottam verscímeket, hogy az isten szót egyszerűen kihagytam. Így lett szerelmére, csapása, színe előtt stb. Ezzel a nem túl egetrengető ötlettel tulajdonképp azt a trivialitást szerettem volna képviselni, hogy Isten ebben a kötetben, ebben a világban maximum a hiányával van jelen, ráadásul úgy, hogy ennek a hiánynak még a fájdalma se tematizálódik. Isten egyszerűen "nem téma".
Ezzel a megoldással aztán hoztam is ajándékot, meg nem is: látszólag az olvasó kedvében jártam, és egy befogadást akadálymentesítő konceptkötetet állítottam össze, miközben valójában egyetlen év, a 2025-ös esztendő valamiféle rímekbe szedett privát hangulati lenyomatát készítettem el. Az eredeti verzióban a belső címoldalon még szerepelt a viccesnek szánt évmegjelölés is: 2025-'25, de ez a végső változatból már kikerült.
Azt egyébként álmomban sem gondoltam, hogy a húszas évek közepén egy isten című kortárs verseskötetet az olvasó azzal a naiv és reflektálatlan várakozással vesz majd kézbe – pláne ha akár csak egyetlen sort is olvasott tőlem életében –, hogy itt majd hagyományos értelemben vett, vagy maximum "modern köntösbe bújtatott" istenes verseket talál. Hogy ez a félrecsúszott olvasói rákészülés aztán hogyan képes mégis magához hajlítani a teret, és minden ráutaló motívum nélkül istenkeresést gyanítani, sőt fedezni fel a legprofánabb sorok között is, az számomra egyszerre vicces és egyszerre szomorú tanulság. Erdős Virág "a teremtő nyomába ered", a kötetben "a hit és az isteni jelenlét ambivalens tapasztalata" fogalmazódik meg, olvasom az első reakciókat, de a kedvencem mégis a következő talány: "Milyen viszony köti össze az ember-isten kapcsolatot?" Ez az igyekvő zavarodottság persze sokat elárul a termék-pozicionálás delejes hatalmáról. Ha valakinek egy verset istenes versként tálalnak, akkor az istenes versként fogja olvasni még akkor is, ha az történetesen semmi másról nem szól, mint a ner-korszak végóráiról. Nemrég olvastam Garaczi és Nagy Ildikó Noémi Hullámzó horizontját. Ott Villőnek csak később esik le, hogy első, sietős pesti bevásárlása estéjén májkrémmel mosott fogat. Ami tubusban van, az fogkrém, nyilván. Ha barna, sós, és stilizált malacok masíroznak rajta, akkor is.
A könyv a költészet napjára már készen volt. Talán most érdemes úgy fogalmazni, hogy április 12-e előtt egy nappal. A NER-ben született, ez az időszak erőteljesen meghatározta a költészetedet. Miről szólt ez az utolsó szakasz számodra?
Én örültem volna, ha a könyv még a választások előtt megjelenik, a kiadó – más szempontból persze nagyon is megtisztelő – döntése volt, hogy végül könyvheti könyv lett belőle. Ettől viszont a kötet mindenestől április 12-dike utánra datálódott át, és merőben új értelmezési keretek közé került, hiszen az olvasó joggal gondolhatta, hogy a szövegek, amelyeket ő a júniusi könyvhéten a kezébe vesz, már a választási eredmények ismeretében születtek. Pedig a választás napján a könyv már bőven útban volt a nyomda felé, olyannyira, hogy április 11-én tartottam is belőle egy költészet napi felolvasást a Három Hollóban. Ez a kötet, ha jól számolom, éppen a tizedik azoknak a versesköteteimnek a sorában, amelyek a maguk módján megpróbáltak reagálni mindarra, ami 2010 óta történt velünk, ezért fontos volt számomra, hogy a "sorozat utolsó darabját" valamilyen szimbolikus formában még az időnek azon a bizonyos túlsó partján le tudjam tenni. A megjelenés után a győzelem eufóriájába megérkező könyv viszont a maga nemzethalálra optimalizált karakterével óhatatlanul is időcsapdába került. A megváltoztathatatlanság korábbi érzése a változás bekövetkeztével egy csapásra érdektelenné vált, ahogy egy valós idejű helyszíni tudósítás is mindig százszor érdekesebb, mint a tegnapi újság. Az "itt és most" izgalmából a történelmi visszatekintés unalma lett, istenkísértésből istenbizonyíték, bátor megfogalmazásból közvélekedés.
Közel másfél évtized elteltével – az ezt is el köteted után – tértél vissza a rímekhez. Játékos a szerkezet és a forma, mégis talán a legletargikusabb köteted. Az isten egyik erőssége számomra ez a kettősség. Miért ezt a formát vetted elő hosszú idő után újra?
Az ezt is el a pánik első hangja volt, az isten pedig az apátiáé az időközben polgárjogot nyert, törvényerőre emelkedett és intézményesített pszichózis birodalmában. Mind a két kötet egy állapotot próbált rögzíteni, talán ezért esett kézre esetükben inkább a kötött forma. Az ezt is el egy veszélyes folyamat első másodperceiről ad helyzetképet, arról a villanásról, amikor hirtelen feltárul és összeáll a kép, ez a mostani kötet pedig ennek a szomorú folyamatnak a beteljesülését konstatálja, és a már leülepedett érzéseiről és konklúzióiról ad számot. A vers az első és az utolsó pillanat műfaja, a közbülső folyamat viszont a maga vívódó, csapongó, dilemmázóbb és analitikusabb szemléletével inkább prózavers. Az ezt is el egy tüntetés színpadán áll, a világító testek és társai le-föl tévelyegnek a világban, az isten pedig egy elsötétített szobában ül.
Olykor a címhez nem tartozik szöveg, de rajz igen (haragja, országa, átka). A képek, rajzok, fotók meghatározzák korábbi köteteidet is. Hogy néz majd ki az "Erdős Virág összes"?
Nem hiszem, hogy valaha készülne ilyen, és nem is feltétlenül az intermediális elhajlásaim miatt. Én úgy látom, hogy egy életművet hosszútávon működtetni és eladhatóvá tenni ma már komplett kis támogatói apparátust igényel, ami ideális esetben nem csak az alkotói lendületet, de a folyamatos láthatóságot is segít fenntartani. Nekem ilyen jellegű stabil szakmai hátországom nincs, ráadásul nem csak a láthatóság mindent felülíró kényszerével, de a magabiztos alkotókedv töretlen lendületével is elég súlyos problémáim vannak. Úgyhogy két éve, az Eltérő tartalom című könyvem szomorúan konstatált visszhangtalansága után kisebbfajta hagyatékrendezésbe kezdtem. Kalocsa című régi drámámat prózaszövegbe írtam át, és Aligali címmel összegyűjtöttem a gyerekverseimet, hogy ha felhagyok az írással, legalább rendben hagyjak magam után mindent. Mindez már csak enervált pótcselekvés és valamiféle elaboráló időhúzás volt egy általam akkor már végképp diszfunkcionálisnak érzékelt kortárs irodalmi közegben. A gyerekverskötet illusztrálása viszont történetesen nagyon sok örömet okozott, ezért mikor kiderült, hogy a kiadóm minden jószándéka ellenére kizárólag profi illusztrátorral tudná elképzelni a könyvet, akkor én inkább fogtam magamat és belevágtam a magánkiadásba. Az idei isten című könyv innen nézve igazi jutalomjáték a számomra, amiért végtelenül hálás vagyok a sorsnak. Eredetileg itt is sokkal több rajz lett volna, de próbáltam önmérsékletet tanúsítani. A megmaradt rajzoknak a maguk halvány, van-is-nincs-is-szürke színeivel talán azért lehet helye a könyvben, mert ugyanazt a halálra vált, mégis kissé groteszk melankóliát képviselik, ami szándékom szerint a szövegeknek is a sajátja.
Korábbi kötetekből veszel elő verseket. Megváltozott a kontextusuk, olykor a szövegen is alakítottál. A Zsoltár az egyetlen, aminek a címe nincsen szószerkezetben az "isten" szóval, ill. a korábban szabadvers itt rímes felező nyolcas.
Igen, több olyan szöveg is van, amelynek egy korábbi vagy épp lényegesen rövidebb változata már megjelent valamelyik kötetemben, de a "végső nyughelyét" itt találta meg. A Zsoltár ebből a szempontból sajátos eset. A 2024-es Eltérő tartalom című könyvemben szerepelt egy jó című prózavers, amely a zsoltárok könyvének nyelvezetét felhasználva ember és isten toxikus viszonyát valamiféle elrettentő mintaként felmutatva beszélt segítőkről és "rászorultakról". Ez egy általam fontosnak gondolt szöveg volt, amelynek a lényegét annakidején úgy fogalmaztam meg a magam számára, hogy az "a jószándékú, de minden tapintatot és önreflexiót nélkülöző segítésipar kritikája, és egyben a saját korábbi, egyszerre naiv és egyszerre öntelt aktivista működésem kritikája is, ezért a szöveg minden egyes túlintonáltan himnikus sora határozott és kegyetlen irónia". A probléma csak az volt, hogy ezt az iróniát még a legvájtfülűbb olvasóim se érzékelték, volt, aki egyenesen megdicsért, hogy milyen szép verset írtam Iványi Gábor születésnapjára… Pedig ha van valami, amit az elmúlt 16 év során megtanultam, akkor az éppen az, hogy az "elesettek megsegítése" sokkal bonyolultabb és szenzitívebb képlet annál, mint amilyennek az adományszatyrok halmai mellől posztolt fotóink alapján tűnik, miközben pont annyira fontos és életbevágó, hogy érdemes legyen őszintén szembenézni az ellentmondásaival. Például azzal, hogy hogyan nem lehetséges a kontraproduktivitás veszélye nélkül pusztán lelkes privát mentőakciókkal és a szociális érzékenység legkülönfélébb civil megnyilvánulásaival kicselezni az elnyomást. Úgyhogy újra nekifutottam, és ami nem ment át prózaversben, azt megírtam úgy, ahogy mondod: egyszerű, rímes felező nyolcasokban, hátha.
Ha most elolvasom a Hatásvizsgálat vagy az Áprilisi tréfa című régebbi szövegeidet, azt érzem, hogy ami azokban reménytelen lehetőségnek tűnt, talán most mégis a megvalósulás irányába halad. Remény legalább van. Miről fogsz most írni?
Ahogy a mostani kötet kapcsán kérdésként merül fel, hogy hogyan lehetséges az eufória felől olvasni a letargiát, lehetséges-e egyáltalán, úgy az is kérdés, hogy hogyan lehet majd ebből a mostani, hosszan elnyújtott eufóriából szépen, lassan, árnyaltan és méltányosan kibontani és megírni a realitást, pláne egy ennyire krízishelyzetekre kondicionált alkotói karakternek, mint amilyen az enyém. Egyelőre persze én is leginkább örömöt és hálát, megkönnyebbülést és megilletődöttséget érzek. De közben már előre félek magamtól, mert tudom, hogy előbb-utóbb így is úgy is meg fogom csalni és el fogom árulni mindazokat, akik szeretnének életük végéig emelt fővel és nyugodt szívvel sétafikálni az élet napos oldalán, lehetőleg egy könnyű és kompakt e-book olvasóval a zsebükben. Talán nem teljesen elborult demagógia, ha elmesélem, hogy a könyvhét vasárnapján, amikor a szűk Gerlóczy utcán keresztül a Vörösmarty térre igyekeztem, az ottani könyvesbolt, a patinás Libro Shop Bookstore átellenében is, és közvetlenül a könyvesbolt bejárata előtt is: aludt egy-egy ember. Márpedig egy ilyen szürreális budapesti életkép alkalmi szereplőjeként, amikor két földön fekvő ember között áthaladva épp a szellem diadalát ünneplő könyvheti forgatag felé sietsz, akkor azért picit elgondolkodsz azon, hogy ebből a bizonyos diadalból és eufóriából ki, milyen arányban részesül.
Mikor írtál utoljára verset?
Ha kivételesen versnek számít az a facebook-bejegyzés is, amelyben boldog önidézetként posztolom a 2024-es Áprilisi tréfa című szövegem egyik utópisztikus mondatának legfrissebb nyári kiadását, miszerint: "Bementem a Petőfi Irodalmi Múzeumba" – akkor nem is olyan rég. Előtte persze sok önkéntes defenzívában eltöltött év után tényleg bementem a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hogy körülbelül háromszáz hozzám hasonló "irodalmi dolgozó" társaságában részt vegyek a legeslegfiatalabbak által életre hívott Irodalmi Szakszervezet ünnepélyes és igazán fényes reményekre okot adó alakuló ülésén…
A barma című vers egy podcastben interjút adó költőről szól. Isten barma?
Én, a költő, mint isten barma? Abszolút. De szerintem velem együtt még jó sok hasonló kis "isten barma" bolyong a kultúra egyre mérgezőbb tereiben, a nyilvánosság egyre kietlenebb és egyre veszélyesebb felületein, a ner mesterségesen generált morális csapdái, és a piac gátlástalan, és az alkotói méltóság maradékát is sikeresen erodáló ajánlatai közt.
A leggyötrőbb kérdés persze, hogy mégis hogyan jutottunk idáig. Miért nem voltunk képesek összefogni és megvédeni egymást ezekben a kritikus időkben. Hogyan lett a szakmánk a legsötétebb években az a bizonyos irodalmi dolgozókkal teli gödör, ami mellé nem szükséges őrt állítani: úgyis visszahúzzák egymást.
Mindez azért is rendkívül sajnálatos, mert ezáltal a kortárs irodalom – ahogy ez most már egyszer s mindenkorra kimondható –, nem volt képes beteljesíteni azt a szép, és ha stílusosan akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám: isteni küldetését, amire hagyományosan mégiscsak predesztinálva volt. Hogy akár a független színházhoz, akár a progresszív és szövegcentrikus könnyűzenéhez hasonlóan a maga sajátos és végtelenül bonyolult áttételein keresztül persze, de mégis: az ellenállás nyelve, és a társadalmi változások tiszta fejű és tiszta tekintetű előmozdítója legyen.