Egyke

A meggyfánál állnánk egy régi fotón.

Kétfelől fognánk a papa kezét.

Megörökölné a hótaposómat.

Felpróbálhatnám a Barca-mezét.

Rugdosnánk egymást az asztal alatt.

Aztán letagadnánk a tényeket.

Mesélnék neki a longobárdokról.

Elmagyarázná a géneket.

Útban a hajnali mandulaműtétre

a taxiban vicceket mondana.

Dühében egyszer belökne a tóba.

Aztán ruhástól utánam ugrana.

Megesne párszor, hogy felcserélnének.

Én nem bánnám persze, naná.

Egy távoli rokon a tengeren

túlról a nevemen szólítaná.

Lenne egy nagy, közös felfedezésünk.

A titok, hogy hogy kéne élni.

Hogy ne kelljen többé a rottweilertől, és a

megfertőződéstől félni.

Szeretne ezt-azt szétcsavarozni.

És ismerne egy pár trükköt.

Visszacsinálná tegnapelőttről

a matchboxszal bedobott tükröt.

Kreatív lenne és gyerekbarát.

És hirdetésmentes, mi más.

Hasznomra válna az életben -- inkább mint

bármely más alkalmazás.

Eltűrne értem még olyat is, amit más

véletlenségből se tűr el.

Szemébe mondaná anyának bátran, hogy

nem túl szép, amiket művel.

Mert mi az, hogy nyűgös, és mi az, hogy

fáradt, és tőlem egy perc nyugta sincs?!

Ő leülne mellém,

mert kíváncsi lenne,

és bízhatnék benne,

mert komolyan venne,

és minden új játékban

benne lenne -

ha lenne.

De nincs.