A Gulliver-jelentés, 

avagy amit mondok, az nincs

X. jelentés, amelyben Gulliver falura látogat és találkozik egy nyugtalanító metafórával

Tisztelt Bizottság!

Mai jelentésemben egy magyarországi faluban szerzett megfigyeléseimet fogom a Tisztelt Bizottság rendelkezésére bocsátani.

Előzetesen meg kívánom jegyezni, hogy amikor vidéki utamról visszatérve frissen szerzett tapasztalataimat megosztottam a barátaimmal, tekintetükben ugyanazt a lesajnáló hitetlenkedést véltem felfedezni, mint háromszáz évvel ezelőtt a Lovak Országába tett utazásom során, amikor is szeretett négylábú gazdáim körében szülőföldem szokásairól tartottam beszámolót. Akárcsak hajdanán Hauhnhnm, a bölcs ló, mondandóm végén hallgatóságom tagjai is szánakozással vegyes kétkedéssel közölték velem, hogy "bizonyára tévedek, vagy amit mondok, az nincs".

Ezért fontosnak tartom ezúton is rögzíteni, hogy a jelentés 2016-ban készül, és a szóban forgó település az Európai Unió területén helyezkedik el. A falu határában ugyan egy "EURÓPAI FAL" feliratú tábla fogadja a gyanútlan látogatót, aki ebből hajlamos arra következtetni, hogy ezen a ponton Európa mint olyan véget is ér, és minden, ami a táblán túl van, már mindenestül Európa területén kívül esik - holott mindez csupán annyit jelent, hogy valakik, valamikor, valamilyen titokzatos megfontolásból elvitték magukkal az U-t.

A tárgyilagosság megőrzése és a diplomáciai bonyodalmak elkerülése érdekében jelentésemben ezúttal egyetlen helyi család aktuális vízfogyasztási gyakorlatának ismertetésére szorítkozom.

A család háza a huszonhárommillió kettőszázhatvanötezer négyszázhuszonöt forintos európai uniós támogatásból nemrégiben felújított székelykapus főtértől számított harmadik portán áll. A házban, amelyben heten élnek, nincs vezetékes víz. A sarokra tolt, hiányos burkolatú konyhaszekrényhez értelemszerűen nem tartozik vízcsap. A csupasz fal látványa az edényekkel teli mosogatótálca fölött olyan nyugtalanító benyomást kelt, mintha egy kedves, mosolygós arcot látnánk, de a száj fölött nem lenne orr.

A ház legnagyobb, nappaliként emlegetett helységének hepehupás, nyers beton aljzatán egy körülbelül másfél méterszer másfél méteres, szilánkosra töredezett járólapsziget emlékeztet azokra az időkre, amikor a házhoz még tartozott fürdőszoba. A hajdani vécékagyló helyén ma már csak egy fedetlen, fekete lyuk tátong, a vakolatlan fal mentén céltalanul tekeregnek a meztelen csövek.

A ház ismeretlen rendeltetésű lomkupacokkal körbebástyázott udvarának legtávolabbi sarkában áll a hosszú, bolyhos pléddel elfüggönyözött budi. Emésztő nincs, ezért ha a gödör megtelik, néhány méterrel odébb ásnak egy másikat, majd régi bútorlapokból, bontott ajtódeszkákból és befeketedett hullámpalából újabb hevenyészett építményt emelnek fölé.

Az udvar másik jellegzetes építménye a szomszédoktól megörökölt kútház. A három oldalról nemzeti színű lécekkel körbekerített cseréptetős kis pavilonhoz nem tartozik kút: négy rövid lábával a puszta földön áll, akár egy díszes fedelű, üres könyv.

A család a kaputól százötven méterre található, úgynevezett ivóból hordja a vizet. Az ivó egy önkormányzati tulajdonban lévő közkút, melyet egy helyi forrás táplál. A víz egy lefűrészelt vascsövön keresztül csordogál a lefolyóba.

A család tagjainak többször is fordulniuk kell, hogy beszerezzék a háztartás napi vízszükségletét. Ilyenkor az édesanya és két inasként emlegetett fiúgyermeke különféle edényekkel felszerelkezve indul az ivóhoz. Az egyik inas a piros vödröt, a másik inas a zöld öntözőkannát viszi, az édesanya pedig a fogójánál fogva húzza maga után a Térségi Hulladékkezelési Társulás által a szolgáltatási terület háztartásai számára biztosított szelektív hulladékgyűjtő edényt, a jellegzetes, kék-sárga színű kukát.

Az ivónál a kukát alaposan megtankolják, azaz az edények segítségével színültig töltik vízzel. Egy kuka cirka tizenkét öntözőkannányi víz. A művelet legalább tizenöt percig tart, de ha a kút időközben elapad, ahogyan ez gyakran előfordul, akkor valamivel tovább. A vízzel teli kukát ezt követően a talaj egyenetlenségeivel dacolva hazáig húzzák.

A kukában tárolt vizet a család a nap folyamán különféle célokra használja fel. Ebből veszik a vizet az iváshoz, a főzéshez, a mosogatáshoz, a mosáshoz, az öblítéshez és a takarításhoz. A nap végén pedig ebben fürdenek a gyerekek.

Alkonyattájban az édesanya egy nagy, fekete lábosban vizet melegít a masina nevű fatüzelésű tűzhelyen. A forró vizet az udvar közepén felállított, kihajtott fedelű kuka hideg vizéhez önti. Egy samponos flakonból sampont tölt hozzá, és a kezével addig lögyböli, amíg habos nem lesz. Törülközőt készít elő, levetkőzteti a gyerekeket, majd odahívja az édesapát, aki sorban, egymás után beleállítja őket a kukába, segédkezik a mosdatásnál, és amint végeztek, szépen, sorban, egyiket a másik után kiemeli.

Először az tízévest.

Aztán a kilenc évest.

Aztán a nyolc évest.

Végül a hat és háromnegyed évest, aki utál hajat mosni, viszont ült már a berceli kompon, és le tudja írni a Gulliver-betűt.

A procedúra végeztével az édesanya óvatosan az oldalára dönti a kuka-kádat, mire a koszos-habos víz megindul, és a gyorsan beálló sötétben a száradó ruhákkal teleaggatott drótkerítés aljáig szalad.

A nagy, kék edény reggelig a földön fekve vár. Oldalán az utcai közvilágítás halványan beszűrődő fényében is jól kiolvasható a felületbe gravírozott hulladékkezelési azonosító, amely eredeti funkciója szerint arra szolgál, hogy az ürítés tényét jelezze a központ felé.

Megjelent 2016 őszén, a Népszabadság történetének egyik utolsó számában, a "Gulliver-jelentés" című, kortárs irodalmi tárca-sorozat részeként