Na ne



Teszem azt, itt vagyok én.

Nekem például világéletemben szerencsém volt a férfiakkal, engem még az apám is csak egyszer vert agyon. Az is inkább csak amolyan ügyetlen babusgatás volt, szerintem maga sem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy kislánynak egy csapásra szétloccsan a falon a feje. Még helyben meg is kérdezte, hogy mit tátom a számat, ami nála mindig is a közvetlenség jele volt.


Aranyélet akkortól lett, mikorra az anyám végleg kiöregedett. Még segítettem is apának kivinni a házból. Akkor aztán minden úgy lett, ahogy mindig akartam. Tüszi nyúllal beköltöztünk mi is a nagyágyra, onnan aztán éjjel-nappal lehetett látni a tévét. Mikor pedig meglett a baj, apa szerzett pirulát, közös erővel kinyomtuk, aztán szépen lehúztuk a vécén a babát. Másnap apa reklamált, hogy mit ülök ott még mindig, és biztos nagyon nem örült, mikor látta, hogy mi van.


Az első igaz szerelmem a Bartók Béla bácsi volt, ott lakott az utcánkban, és azt mondta, hogy ő írta a Túrót eszik a cigányt. Azt szerettem, hogy olyan szép, hosszú, fehér bajsza volt, mindig azzal birizgálta a fülemet, meg a combom. Egy nap azzal állt elő, hogy játsszunk inkább tacsisat, merthogy régen volt neki egy drótszőrű szukája, és hogy ők azzal mennyi boldog órát töltöttek együtt. Én meg persze örültem, még vakkantgattam is lelkesen, és egyáltalában nem rajta múlott, hogy abban a vicces, bolond nyargalásban olyan csúnyán megszorult a nyakamon a lánc.


A korombeli fiúkkal is mindig szépen kijöttem, elég gyakran felkerestük a közeli kiserdőt, ágacskákat gyűjtögettünk, makkot is, meg mogyorót, aztán szépen megosztottuk egymás közt a kincseket. Persze jött az ötlet, és én nem bántam a dolgot, úgy a jó, ha mindenfélét kipróbál az ember, épp csak az a szederág volt szálkásabb a többinél, pláne, hogy az istennek se lehetett kiszedni.


A férjemet a Tó Disco-ban láttam meg először, egy pillanatig azt hittem, hogy ő a Johny Cash, de mikor a lassú alatt belehányt a tunikámba, akkortól már tudtam, hogy dehogy. Persze azért jól mulattunk, azt mondta, hogy hazavisz, próbáltam is mindenben a kedve szerint tenni, és mikor a rekettyésben elvágta a torkomat, akkor én már éreztem, hogy itt valami készül.


A nászéjszakánk olyan volt, hogy kirepedt a vaginám, biztatott, hogy jók vagyunk, hogy még egy menet kisanyám és mindjárt meglesz nekünk is a bűvös huszonöt, de egy boldog ájulatban elszólhattam magamat, mert a végén megszidott és rám zárta a sufnit, hogy akkor most ezen szépen gondolkodjak el.


Az első babát mind a ketten szívrepesve vártuk, a férjem nem is értette, hogy mit akarok még, félidőben úgy döntött, hogy megkezdi a nevelést, mert hogy ő egy huligánba nem öli a pénzét, attól fogva éjjel-nappal vizslatta a hasamat, s valahányszor felbukkant a kedves kis dudor, mindannyiszor rám nézett, hogy tudom-e, hogy így van jól, és megróvólag belevágta valamelyik öklét.


Egyszer volt, hogy családostul felutaztunk Pestre, késő estig bóklásztunk a Lechner Ödön körúton, azt mondta, hogy esküszik, hogy van itt egy jó borozó, még a kicsi Bendzsinek is beígért egy fröcscsöt, hazafelé persze tovább tetéztem a bajait, minden egyéb indok nélkül jártattam a számat, s mikor aztán Sárbogárdnál kilökött az ablakon, már csak azon aggódtam, hogy van-e nála kulcs.


Tudtam, hogy a boldogságunk nem tarthat örökké, mégis nagyon fájt, amikor felbukkant a Másik, azóta is éjjel-nappal visszajár az emlék, mikor egy szép nyári reggel vittem ki a tápot, s ahogy szinte gyanútlanul benyitok az ólba, ott látom a férjem, ahogy vígan dagonyázik, a kocán persze látszódott, hogy élvezi a dolgot, körülöttem viszont nagyot fordult a világ, attól féltem, soha többé még csak rám se néz majd, azért persze tudtam, hogy az idő nekem dolgozik, s tényleg, mikor februárban töltöttük a hurkát, éreztem is valamicske csendes, női diadalt.


A gyerekekkel minden évben elmentünk nyaralni, persze nem is ragaszkodtunk feltétlen a nyárhoz, legutóbb is november volt, mire végre nekivágtunk, emlékszem, hogy aznap esett először a hó, a férjem sose jött velünk, csak odabentről ordibált, maximum ha kihajigált még utánunk ezt-azt, mi is inkább szaladtunk, mert általában este volt, és nagyon kellett futnunk, hogy még lássuk a dagályt, olyan is volt persze, hogy csak bebújtunk a budiba, annyi volt az nekünk, mint egy olcsó kis motel, élveztük a nyugalmat, a békét és a csendet, csak hát sajnos végül mindig elröpült a nyár.


A fiaimmal is eléggé korrekt volt a viszonyom, mindig szépen elmondták, hogy mi volt az ebéd, sőt, amikor tegnap reggel rohantunk az oviba, a legkisebbik felfedte az egyik titkos tervét, azt mondta, hogy ha majd felnő, lesz neki egy fokosa, azzal aztán olyat tesz, hogy eláll a szavam, én meg csak guggoltam ott, és gomboltam a dzsekijét, na lám, gondoltam, maholnap kész férfi a fiam.

Lenni jó (Magvető, 2000)