Egy szőlőszem bicentenáriuma

PS 200

A szőlőszem kicsiny gyümölcs.

Volt. De azóta megnőtt.

És elcseppfolyósodott.

És megtalálta számítását a popkultúra

és a minőségi borok piacán.

Végül nem lett felakasztva,

viszont megválasztották.

Nem vehetett a bőség kosarából,

viszont nem is kért.

Megesküdött,

de nem ott,

és nem ő.

És tűlevelet növesztett,

mert mégis az a szebb.

Egyszer megbotlott,

és megütötte a bokáját,

de nem esett el a harc mezején,

csak körülnézett,

és elbeszélgetett a helyiekkel.

Aztán pár nap múlva a Dél-budai Centrumkórházban

nozokomiális fertőzésben meghalt.

Egy ideig még égett, amíg a többiek aludtak,

aztán inkább le lett kapcsolva

takarékosságból.

A magja kihűlt, a zamata elillant,

a memóriája behorpadt és szénfeketére mumifikálódott.

Hideg lett, mint a puszta télen,

és tájidegen, mint a kiskunsági kaktusz.

És hiába lett utólag bekatalogizálva,

ha a tekintetes olvasótábor még egy utcanévtáblát se képes

geopolitikailag helyesen értelmezni,

nemhogy egy bordalt.

Mire feleszmélt,

a bánat óceánja elsavasodott,

a tarisznyarákok lárvái

bomlásnak indultak.

A tananyag lecserélődött

és a fajtahibridek kora

lejárt.

Azóta se láttam,

illetve de.

Ma reggel a konyhában.

Befordult,

rágyújtott,

letiltottam,

de föltámadott,

és most: itt van újra.