Budapesti Lakógyűlés
A ház döntött: az
azbesztpala jó, rák nem létezik, félnetek nem kell.
A mezotelióma: mítosz, az azbesztózis: mítosz,
amit a rossz nyelvek propagálnak.
Ki kell állnunk az érdekérvényesítők ellen.
Az udvar felett baljós árnyak, a patkányládák közt dézsanövények,
körben a falnál sárkányfogvetemény.
Negyedig várunk, hogy a későnjövők.
Harmadik emelet három befut, aláír, felméri a hierarchiát,
hogy betagozódjon.
Vihar előtti csendjáték.
Az ínyvitorlák megfeszülnek,
a fogmederben második világháborús aknagránát.
Első napirendi pont.
Intésre ősz bárd emelkedik, és feltárja belső tájait.
Apró lények másznak a fényre: kígyók, békák, külföldiek
a hónapok óta halmozódó közösköltség-tartozásaikkal,
és pincekulcs-gate és kukabűz.
Kövérek, csúnyák, megvetendők.
Állunk a körben jóváhagyólag,
megvárjuk, amíg vartyogva szétszélednek,
és a kihívásokkal élő bácsinál az agitációs fázis lecseng.
Én inkább a kéménymagasítási munkálatokkal összefüggő
tetőbontási munkálatokkal kapcsolatos
környezetvédelmi kockázatokról szerettem volna beszélgetni,
de mindegy.
A lakóközösség preferenciája szent.
Ők az én legszűkebb pátriám: sorsom, hazám, zászlóaljam,
bajtársaim a zajterhelésben,
fajtársaim a dzsentrifikációban.
Ugyanazon a GPS-koordinátán helyezkedünk el,
ugyanabból az időablakból integetünk.
Hogy más nyelvet beszélünk,
ők izolálnak, én agglutinálok, az nem diszkrepancia,
csak biológiai sokféleség.
Második napirendi pont.
Meg kell magunkat húzni.
Meg kell magunkat húzni,
mert különben ránk küldik a katasztrófavédelmet
a szabálytalan kéményseprőjárdáink miatt.
Az észérvek, mint a szaharai felhők, szétfoszlanak,
mielőtt egyesülhetnének, és elmoshatnák az összejövetelt.
A többség a megelőlegezett önfeladás stratégiájával rokonszenvezik.
Szomszédom szomszédja szót kér,
és megcsillogtatja képességeit.
Hálásnak kéne lennünk!
Hányja a szemünkre másodlagos nemi jellegének kihangsúlyozásával.
Hálásnak kéne lennünk a Közös Képviseletnek,
hálásnak kéne lennünk a Számvizsgáló Bizottságnak,
hálásnak kéne lennünk az Építésügyi Hatóságnak és
hálásnak kéne lennünk a Kormányhivatal Örökségvédelmi Főosztályának is,
amiért a mellettünk építkező gigaberuházót nem
provokálják a szempontjainkkal.
A valóság egy pillanatra kileng, mint egy csörlőjét csörgető óriásdaru a szélben,
a dimenziók összecsúsznak, mint két rosszul bemért vasbeton idom,
és a fejünk felett elrepül
egy Yoo! wc.
Szomszédom szomszédja megnyugszik
és elcsendesedik.
A kieresztett gőz percekre beteríti az udvart,
és elhomályosítja a tisztánlátásunkat,
miközben fegyelmezetten ízlelgetjük a hallottakat,
a bázisdemokrácia viszont hanyatt vágódik,
legurul a pincelépcsőn,
és az élettel összeegyeztethetetlen koponyasérülést szenved.
A választott képviselők iránti irracionális elköteleződés
a kollektív árulás morális záloga –
gondolja bennem egy műkedvelő szociáldarwinista,
de elhallgattatom.
Elképzelem a máglyát, amit az ellenvetéseimből
és a lenullázott reputációmból raknának a szőnyegverő rúd alá
a lakótársaim.
Aki felszólalhatott volna,
az végül nem szólalt fel.
Egy vagyok az utálatosak közül.
A Neve Is Van ingatlanmágnás mostantól égig érő
kéményei örvén nyakló nélkül dúlhatja az azbesztpalatábláinkat,
nekünk viszont cserében nem kell
feleslegesen konfrontálódnunk a kapitalizmus világvallás papjaival.
A végső kérdésekre a felhajtóerő katekizmusa felel:
minél jobb lesz nekik, nekünk is annál jobb lesz
a törökbálinti tüdőszanatóriumban.
Százéves kis art deco műemlék házunk a szerkezetkész
prémium ingatlankomplexum árnyékában
halkan megremeg.
Utolsó utáni napirendi pont: egyebek.
Aztán: zárszó.
A lakógyűlés sikeres kezdeményezés volt,
a lakóközösség döntött.
A sötét és kietlen hátsó lépcső felé indulok
térdhajlásig aláfityegő tarsolyomban
tanulságokkal.