Nyuszik a Bokorban,
kiállításmegnyitó, 2015
Jónapot kívánok, Erdős Virág vagyok, és egy nagyon furcsa kiállítást szeretnék megnyitni.
A Klubrádió körül egyébként is elég sok a furcsaság, nem tudom, megfigyelték-e már, de ez a mai nap még az eddigieken is túltesz.
Köztünk szólva: teljes őrület van, mintha a különféle érzékelési területeink, a látási, a hallási, a motorikus funkcióink valahogy egymásba bonyolódtak volna, mintha mindannyian, akik most itt vagyunk, a szinesztézia nevű fura betegségben szenvednénk. Már ha ez szenvedés.
A pszichológiában a szinesztézia elnevezés azt a mentális állapot jelöli, amiben az egyik érzékszerv által keltett érzet automatikusan aktivál egy másik érzetet.
Szin-esztézia, azaz 'együtt-érzés', tulajdonképp elég jó kis állapot, jobbat talán nem nagyon is kívánhatnánk magunknak.
Most is, tessék. Képeket látunk magunk előtt, és közben mintha máris hangokat vélnénk hallani.
Olvastam, hogy ezt a bizonyos szinesztéziát nem csak egyes tudatmódosító szerek képesek előidézni -- mint például az LSD, vagy az irodalom --, hanem olykor súlyos traumák hatására is előállhat ez a különös állapot.
Úgy látszik, az utóbbi időkben értek bennünket bizonyos traumák.
És ettől egy kicsit összezavarodtak a fejünkben a dolgok, furcsaságokat tapasztalunk, és mi magunk is kezdünk egyre furábban viselkedni, a kirakatokban lila dalra kelnek bizonyos nyakkendők, mi pedig fogjuk magunkat és "besétálunk a rádióba".
Ami már önmagában is teljes képtelenség, mondhatni "hallatlan" dolog.
Márpedig mi most mind, akik itt vagyunk, örömmel konstatáljuk, hogy bent vagyunk a rádióban, ezt természetes és üdvös dolognak, sőt (a mai napra vonatkozólag legalábbis) követendő példának gondoljuk.
Bejöttünk a rádióba, hogy megnézzük a képeket. Világos.
A "kedvenc hangjainkat" már korábban megsimogattuk és megölelgettük, úgyhogy a taktilis ingerek is ki vannak pipálva, és most állunk itt a rádióban és nézzük a képeket. Aztán jó esetben mélyen a zsebünkbe nyúlunk - újabb taktilis inger - és még jobb esetben leperkálunk egy nagy rakás pénzt, hogy az ily módon bezsebelt vizuális ingerek árán zsákmányoljunk magunknak, és minden kedves ismeretlen ismerősünknek egy jó nagy adag audiális ingert.
Ami most már lehetőleg a világ végezetéig kitart.
És hogy ez mégis miért jó nekünk? Mert így tovább hallgathatjuk a rettenetesebbnél rettenetesebb híreket, és tovább szomorkodhatunk mindenféle szomorú dolgokon.
Miközben odakint, mint tudjuk, minden a legnagyobb rendben, minden szép, minden jó, zászlónk magasan lobog.
Szóval ha mi normálisak vagyunk, akkor én is, pedig én aztán biztos hogy nem.
Mint ahogy az itt kiállító művészek egyike se normális, konstatálhatjuk magunkban jóleső megnyugvással, a szó nemzeti-keresztény-középosztályi értelmében semmiképp.
Körülbelül Titó érezhette magát olyan otthonosan Scheiber Hugó műtermében, mint mi most itt a Bokor utca 1-ben drMáriás Béla, FeLugossy László, ef Zámbó István, Dés Márton, Roskó Gábor és Rutkai Bori képeit nézegetve.
És ha fent nevezett művészek őrületesen szórakoztató és végtelenül lelkesítő abnormalitásában netán magunkat látnánk tükröződni, az leginkább azért van, mert az ő őrületesen szórakoztató és végtelenül lelkesítő szabadságukban is a magunk szabadságát szeretnénk tükröződve látni.
Vannak idők, amikor a szabadságnak sajnálatos módon leszűkülnek a terei. Friss és tényleg elég fura tapasztalat, hogy ezzel együtt valahogy törvényszerűen egymásra torlódnak a dolgok, mindenféle szinesztéziák és jó esetben mindenféle "együttérzések" és együtt-rezdülések állnak elő, érezzük bársony nesz inog, a Hangok és a Képek, a Politika és a Művészet kénytelen kicsivel közelebb húzódzkodni egymáshoz, hogy a szabadság még megmaradt szűkös tereiben is viszonylag kényelmesen elférjenek.
Sok jófej ember kis helyen is elfér: összekoccannak a molekulák.
És ha már szinesztézia: Baudelaire szerint "templom a természet", de mi legyünk idealisták: templom a társadalom is, "élő oszlopai időnként szavakat mormolnak összesúgva".
Költők, festők, politikusok, műsorvezetők és rádióhallgatók: oszlopok vagyunk mindannyian. De akármit sugdosunk is egymás fülébe, a mennyezet attól még simán a fejünkre szakadhat bármelyik pillanatban.
Mert ez a templom, nem kérdés: renoválásra szorul.
Az egyik kiállító, Rutkai Bori olykor egészen talányos címeket ad a képeinek. Egy régebbi festményének például ez a címe: "Megkezdődött a Demokrácia és az Irgalom templomának renoválása".
Talán nem érdemes túldramatizálni a dolgot, a világ sorsa, egy ország sorsa nyilván nem egyetlen rádióadó létezésén áll vagy bukik, de az ilyen napokon, mint amilyen ez a mai nap, az embernek önkéntelenül is az az érzése támad, hogy itt valami mégiscsak megkezdődött.
"Megkezdődött a Demokrácia és az Irgalom templomának renoválása."
Vagy ha még nem kezdődött meg, akkor kezdődjön.
Kezdődjön meg itt és most, akár ennek a fura kiállításnak a megnyitásával.
Voálá!
És még két mondatot engedjenek meg nekem, ígérem, vicces lesz.
Valahányszor meghallom ezt a címet, "Klubrádió, Bokor utca 1", eszembe jut egy régi vicc, biztos maguk közül is sokan ismerik.
Nyuszika ül a bokorban és reszeli a körmeit. Arra jön a róka, megkérdi: mit csinálsz itt nyuszika? Azt feleli erre a nyuszika: Ülök a bokorban, reszelem a körmeimet, ha erre jön az oroszlán, elkapom és megeszem. A róka erre ijedten elszalad. Kisvártatva arra jön a farkas, benéz a bokorba: Mit csinálsz itt nyuszika? A nyuszika neki is hasonlóképpen felel: Ülök a bokorban, reszelem a körmeimet, ha erre jön az oroszlán, elkapom és megeszem. Na, erre a farkas is jobbnak látja odébb állni. Mígnem aztán arra jön az oroszlán. Benéz a bokorba és megkérdezi a nyuszikát: Mit csinálsz itt nyuszika? Nyuszika pedig így felel: Ülök a bokorban, reszelgetem a körmeimet, és hülyeségeket beszélek.
Azt kívánom magunknak, és azt kívánom a Klubrádiónak, hogy még nagyon sokáig ülhessünk itt a Bokorban, és beszélhessünk hülyeségeket.