Profán zsoltár egy Nagy, Boldog Asszonyhoz

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rutkai Bori festménye alá

 

Igaz, hogy viszonylag

ritkán van karácsony,

hadd legyen mégis egy

tétova tanácsom:

 

időzzünk röviden

el eme fess lényen,

aki itt ábrázol-

tatik e festményen!

 

Nem kell se tömjénfüst

hozzá, se olvasó,

épp csak egy kedves és

műértő olvasó,

 

nem baj, ha nincs rögtön

kőből a hite

(szeretne hinni de

nem tudja kibe),

 

hisz, ahogy egy régi

mondás is mondja,

megjön a hite és

elszáll a gondja,

 

ha (persze ezek az

esetek ritkák),

feltárja neki egy

szempár a titkát...

 

*

 

Tény, hogy e tekintet

kiváltképp talányos,

termete vaskos egy

kissé (de arányos!),

 

homloka hatalmas,

lezárt terem,

az orra naná, hogy

szeplőtelen,

 

igaz, hogy fedetlen

itt-ott a teste,

de arról nem tehet,

hogy így lett festve,

 

senki se nézi, hogy

kilóg a bája,

míg égi üdvöket

lehel a szája,

 

nem ér el hozzá a

kritika zaja

(túl kék a szeme és

 

foszöld a haja),

 

nem az a bomba nő,

de azért ari.

Ki lehet? Megmondom.

Úgy hívják: Mari.

 

*

 

Van neki egy elég

problémás babája,

s ennek a babának

pont ő a mamája,

 

végtére épp erről

lett ő is ismert,

meg mondjuk ezen túl

még azért is, mert

 

amilyen magas a

Kárpátok bérce,

akkora benne az

erkölcsi mérce,

 

létének hintaja

attól kap kereket,

hogy véges-végtelen

benne a szeretet.

 

Annak a félnek is

ő a fő vigasza,

akinek, teszem azt,

 

pont nincs is igaza,

 

sőt, olykor épp annak

van benne reménye,

akinek abszolút

nincs semmi erénye,

 

magyarok szorgos kis

patrónusa,

ínség és vesződség

a trónusa,

 

nem öklend lelkünknek

szaros kis pólyáján,

tisztába tesz most és

halálunk óráján,

 

süt nekünk mannából

mennyei vakarót,

barmocskák tőgyéből

feji a kakaót,

 

nem küld az anyánkba,

sőt, inkább marasztal,

tömve van dugig a

frigója malaszttal,

 

üdvösnél üdvösebb

dolgokra szoktat,

ha szépen kérjük, még

jól meg is szoptat,

 

tele a bukszája,

bárhogy is tagadja,

kérhetünk akármit,

olyan, hogy

megadja.

 

 

*

 

Kinek az kell, kinek ez,

mindenfélét

beszerez,

 

butusoknak

okos telót,

dologtalanoknak

melót,

 

fázósoknak

dupla bugyit,

nyughatatlanoknak

nyugit,

 

zokniból egy egész

rakást,

kilakoltatottnak

lakást,

 

habcsókot és

krampampulit,

éhkopp helyett

céges bulit,

 

jókedvet és

bőséget,

nyárra sört és

hőséget,

 

szilveszterre

malacságot,

Szíriának

szabadságot...

 

Ő az Egyet-

lenegy Válasz,

akit a két-

kedő választ,

 

angyalok közt

buzgón ülő,

Legkedvesebb

Otthon Szülő,

 

keveseknek:

Elegendő,

éhes szájnak:

Tele Bendő,

 

a Teremtés Öle, és:

Jókor Jövő

Ölelés.

 

*

 

Bármire hajtunk is,

megkapjuk időben,

fel-alá röpköd a

végtelen időben,

 

most még a bájos kis

barikkal nevet,

de mire eljő a

Nyúl, ő már temet,

 

hiába fürdik még

fényben a jászol,

a szíve legmélyén

 

lám, ő már gyászol,

 

isteni logika,

nincs benne ráció:

mindig az öröm a

nulladik stáció,

 

nem szidja mégse a

keserves sorsát,

felszedi szépen a

koszból a morzsát,

 

frissen sült cipónknak

Eleven Kovásza,

zengjen hát érte a

mai nap fohásza,

 

s mivel a szívünknek

oly kedves festő

szintúgy egy oltári

kedves és fess nő,

 

kérjük hát közösen

erre a karira

Istenke áldását

Marira, Borira.

 

 

in: Hátrahagyott versek (Magvető, 2017)
















In: 

 

 

 

Tény, hogy e tekintet
kiváltképp talányos,
termete vaskos egy
kissé (de arányos!),
homloka hatalmas,
lezárt terem,
az orra naná, hogy
szeplőtelen,
igaz, hogy fedetlen
itt-ott a teste,
de arról nem tehet,
hogy így lett festve,
senki se nézi, hogy
kilóg a bája,
míg égi üdvöket
lehel a szája,
nem ér el hozzá a
kritika zaja
(túl kék a szeme és
foszöld a hajain: Hátrahagyott versek (Magvető, 2017)