Hídavatós,

öregemberhangra

 

 

,,Ugrott a hosszú, boldog élet.

Ugrott a munkám, kenyerem.

Ugrott az ősz és hipp-hopp: tél lett.

Ugrott barátság, szerelem –

nem számít, ezt még lenyelem.

 

Ugrott a ház, a kert, az otthon.

Ugrott a kocsma, meg a bolt,

ugrott a fám, a bodzabokrom,

tenyérnyi szőlőm, ami volt –

ki tudja, nyilván oka volt.

 

Ugrott a csöpp kis bankbetétem,

ugrott a nyugdíj-papírom,

ugrott a fitt és nyugis énem,

itt állok szegényen és vénen –

mindegy, majd ezt is kibírom.

 

A tisztánlátás méltósága

ugrott. S az olcsó fogsorom,

a rágni vágyás szívóssága,

ugrott a másnál jobb sorom –

de hagyjuk is, nem sorolom.

 

Ugrott a véd- és dacszövetség,

tajtékok közt a kis sziget,

sakkpartik, ulti… kész nevetség,

ugrott a Dagály, a Liget –

lármázhatnék még, de minek.

 

Ugrott a mozgás szabadsága:

esélyem, sanszom, vigaszom.

Túlhordott testem makacssága

teher már csak és tilalom –

nem érdekel, pont leszarom.

 

Ugrott a mások másságán

a megbotránkozás mámora.

Ugrott a jók és jóllakottak

maroknyi, lelkes tábora:

buborékfejek zápora.

 

Ugrott az ép és józan elme.

Okot keres, de nem talál.

Se kedve már, se gerjedelme:

kalapom térdig hadban áll…

Ugrott a könnyű, klassz halál.”

 

             *

 

Requiem volt: még rap se lesz. Már

svungja sincs, se dallama.

Öreg kis ország, látod? Ez vár.

Hömpölygő rím és trallala –

ugrott egy újabb ballada.