Udvarok

 

 

(holdudvar)

 

lecsószag

darab ég

visszhangzó szerelemnesz

pártos vicegőg

mázsás ridiküllel a gangon tipegők

csiki-csuki

folyton figyelő

függönybarázdabillegető

szobakonyhakalickamadár

lébe kanál

sűrűjébe ha hígba akár

hipót hipóval higítók

légfolyosótakarítók

egyebek

zöld szemű háziurak

lila házilegyek

közmacskák rihe raja

páholyban ülő

ölebek

meg a kintek

a bentek

a kőre pökő sarokba

vizelő idegen elemek ellen kikönyöklő

kivagyiság

szívkapuzár

 

nappal a földön lenn

fenn ami éjjel az égen a holdat

a fenti

lefolyó laza

fémfedelét körbefogó

keramitsárga sáv

 

 

(gozsdu)

 

Tömbökben áll a város.

Hatalmas tengelyére dőlve derékig áznak lent a házak.

Fent ereszrefeszített vásznakon rohan az ég.

 

 

(negyvennégy)

 

aznap este elröpült a kémény

és mint a konfetti

hullott az égből a korom

 

még látom magamat

karom percbe fonva

zöldbuklé lánykakabátom merengve hátradől

a csonkaléces udvari padon

valahol egy ingaóra ide-oda jár

csend van

csak a sztaniol zizeg

egy mikulás a másodikról leveti magát

és bekopog a kapun a kilincs

s míg meggykompótot kanalaz a gangon a halál

és az inga az órában egy ütemet kihagy

hirtelen egy kétkerekű griffmadár

csonkapadostul a magasba ragad

robban a meggymag

még hallom ahogy a keramitra csapódik

még látom ahogy leguggol a kőre a ház

de mire behunyom a szememet –

túlfut a gép

leszalad a szalag

 

s bár a vége végül mindig lemarad

még százszor akár visszajátszható

hogy aznap hogy repült a kémény

és az égből

mint a konfetti

hogy hullott a korom

míg karom perecbe fonva ültem lenn

a csonkaléces udvari padon

még járt az óra

a csendben csak a sztaniol zizegett

és griffmadarak repkedtek fenn

az udvarunk felett

 

karácsony este volt

 

üvegtálból kompótot

evett a halál

 

még látom magam

ahogy a tetők felett hosszú

zöld hajam a szélben

mint a lametta szála száll

 

 

(ötvenhat)

 

még egy utolsót zökkent a négykerekű fakakas

aztán keresztülszáguldott az udvaron

 

és robogtak utána a görgőskofferek

és cipősdobozban az ezüstkanál

és útiládában csörömpölt a konyha

s míg a lépcső legalsó fokán

egy gondolatra

megakadt a kocka

és a film visszapergett lecsekkolni a gázcsapot

addigra már ott tolongtak a nagykapunál

és meg se várva a szombatot

mint mikor leereszted a kádat

hirtelen kiürült a hodály

a sarkon helikopterre szálltak és aztán –

 

most üres a ház

 

csend van a szellő se jár

és hiábavaló

a kapunál a sárkaparó

ámbár olykor átjár

az emeleti árkád

alatt a zsírban piruló hagyma szaga

és olykor csepereg

ha derült is az ég

s csak egy bádogkanna búg

a párkány peremén

és néhanap még berepül

egy négykerekű fakakas

körbejár és leparkol

az udvar közepén

 

 

(parancsolat)

 

aprómarhát hízlalni a spájzban

libát legeltetni a körfolyosón

paplannak cihának hóban szellőzködni

szőnyeget gyereket szöget éjjel verni

mosott gatyát lámpavason szárogatni

seprűt a korlátrostélyzaton tisztogatni

répa levelét az udvarra söpörni

uborka levét az udvarra locsolni

kutat mérgezni

kockakőre köpni

idegennek fűre lépni

kalapozót megkövezni

öbledék helyekbe csempeszilánkot hányni

árnyékszék ajtaját tárva-nyitva hagyni

falra írni

falra mászni

ölni

lopni

elkívánni

jóhírünkre nem vigyázni

tiltatik

 

 

(se)

 

se a cserepek hátán a barnamoha

se az eresz alján a fészek nyoma

se a labdarózsás különkertek

megszigorított partvonala

de a szanzavéra hegyén a hosszú barna heg

sem látszik onnan fentről

de még egy hangya sem

élő se holt

se a szőnyegen a folt

viszont a falnak támasztott

tejfölöspohárból szalasztott

babszemek se látnak még a saját

hüvelyükön sem át

minek is néznék odaát

a toronyszoba kőbezárt

ablakából meredő

okkercsíkos férfipizsamát

 

 

(odaát)

 

ahogyan becsukod

ahogyan kitárod

ahogy vered hogy menekül a paplanból a toll

ahogy kihízott trikóval törölöd a rámát

ahogy lányokasszonyokkal ablakot pucolsz

ahogy le-föl rángatod éjjel a redőnyt

ahogy abroszt rázol hogy a morzsa pereg

ahogy könnyű pipacspongyoládban órákig csak állsz

és nézed ahogy leszalad az üvegen a csepp

 

és látlak ahogy lépsz

 

ahogy leváló párkánykődarabként

hangtalan zuhansz

 

és tonnákban méri a testem a tested

ahogy roncsolt levelével ezegyszer még felfog –

aztán végleg elenged a gesztenyelomb

 

 

(kezdetben)

 

Íme a kert.

Se kerub, se rács.

 

Lengőajtón rézgomb helye,

híg tejüveg,

szemben az öntöttvas

pörge kalap alatt

enciánsziromszerű

kék szemüreg,

s körben a betonon,

a füveken,

a kőkád

kő peremén

a zacskónyi elömlő,

félzsíros,

kora reggeli fény.

 

 

(most)

 

most hallgat az éjben az udvar

és hallgat a mélyben a pincebogár

 

most a falnak ütődik a főkapuszárny

most megindul

most bekattan a szintre a lift

most körbelopakszik a gangon az árny

megvillan a kése

most benyit

de mégse

kileng a roló

ki-be ráng a kilincs

 

és beront

és felfut a falakon a fény

és nekifut a falnak az árkád

s míg fenn a tető piros hátán körbehordja a napot

lent négyzetrácsmezőben okker

kockacsonk ragyog

most kék-lila csíkos fémcsiga búg

pörög a gangon fel-alá

csak a lefolyó sugaras fedele alatt

hallgat a pincebogár

 

 

(külön)

 

külön az ülőke

meg a támla

és darabokban a maradék

paplangumóra párna

hogy ne lássék a hasadék

és kikerül sorban az ablak elé

külön a váz

külön a roller alól a kerék

és hegyekben áll már a csempeszilánk

a csorbacsésze

a törtkagyló

a kád

s míg a kád peremére a vadszőlő levelét

halomba hordja a posta

falán dupla sugárban ömlik alá

a szappanszagú nyál

meg a rozsda

s míg nejlonzsákban óriás

szőrmenyúl szuszog

s a tűzfal árnyékában hűsöl a lehel –

lám a küszöb alól frissen

forralt tej csurog

s mert akad még az udvaron egy talpalatnyi hely

a lábtörlőre kiül

a tejfelszagú konyha

s mire e lakhatatlan mondat elé is

kikerül végre a pont

nekiront

felkapja könnyedén

s viszi a szimpla falat

a szél

 

 

(ararát)

 

Úgy negyven napra rá feltűnt egy hollószerű szárnyas.

Órákig körözött a felszálló, lusta ködben, míg végre csapzottan és végsőkig kimerülten megült egy fénylő antennatűn.

Jobbra-balra lépkedett, várakozott, figyelt.

Aztán hirtelen eltűnt.

 

Az antennarúd közeléből még aznap kimozdult egy cserép.

Hangtalanul siklott végig a tetőn, keresztülvágódott az ereszcsatornán és rövid, éles csobbanással belefordult a vízbe.

És szintről szintre lebegett alá.

Útjából függönycsipkefoszlány, leveleire bomló szivarvég, és hártyavékonyságú vakolatdarabok rebbentek lassult reflexszel odébb.

A madárberkenye kiálló ágán rövid késéssel megrángott az üvegesbarna szalonnabőr, nejlonspárgástól levált az ágról, alászállt, és elfeküdt a kockákra ázott grániton.

Arrébb, mint a hínár ringott elkerített foltokban a méteres, sárga fű.

S mikor a cserépdarab lapjával tompán a talajba csapódva végre leért, a fű közül a felkavart laza sárral és finom szemcsés törmelékkel együtt egy korallpiros csengőgomb perdült elő.

Körötte szabványkeskeny műanyagcsíkban postaládacímkék cikáztak, mint megzavart, apró, színes halak.

 

Aztán napok múltán lassan elült a meder, és mozdulatlan, szennyessárga tömbben állt a víz. 

A színen szerte cirokszálak úsztak, foltokban toll és morzsalé.

Az emeleti ablaküvegnek nyomódva cirmos macskatetem püffedt, hogy körülötte, mint a vörheny, barnásvörös mintát vetett a víz, míg az eresz alatt ronggyá ázott kartonlapon lebegett hatalmas, narancsszín betűivel a Tűzvédelmi Házirend. 

S közben fentről újra meg újra eleredt, és a víztükörre sűrű, szakállas csomókban hullott a kapor.

 

És néhány napra rá, a felszálló lusta ködben feltűnt egy galambszerű szárnyas. 

Csapzottan és végsőkig kimerülten megült a tompán fénylő bádogon.

Jobbra-balra lépegetett, várakozott, figyelt.

 

Mígnem lassan, szinte észrevétlenül apadni kezdett, és most apad, egyre apad a víz.

 

 

1993