Zsupsz,

avagy a végső megoldás

 

 

–  A hulla?

–  Hogy?

–  Azt kérdem, hol a hulla.

– Ja! Hát a hulla, az kérem szépen … amindenit! Hol a hulla? 

Kaszparov mester a sakkasztal mellől izgatottan tekergette ide-oda a nyakát. Augusztus volt, könnyű szellő, feje fölött a Hunyadi tér kedves, öreg platánfái tanácstalanul billegették a lombjaikat.

– Mégilyet! Dehiszen az előbb még itt volt! Úgy éljek, hogy … Nahát! A királynőre esküszöm! Itt ült a padon és olvasott. Olvasgatott, ugyebár. Itt, ni. Ezen a padon. … Igaz, öcsi?

–  Olvasott? – a bőrszerkós fiatalember csodálkozva vonta föl a szemöldökét. – Olvasott a hulla?

–  Hát persze! – mondta éles hangon a kisfiú, aztán hóna alá kapta a lasztiját és néhány lépéssel közelebb merészkedett. – Egyfolytában olvasott! Persze nem ilyen kulturális dolgokat, hanem izé. Prospektusokat! Volt egy rakás prospektusa és úgy. Kika, meg Spar, meg ilyenek. Tetszik tudni! Mondjuk egyszer mákja volt, mert hozott neki valaki egy valóságos nagyregényt, hogy örüljön, meg minden, jó kis könyv volt, több száz oldal, még a címére is emlékszem, az volt a címe, hogy Arany Oldalak. De hiába, mert az például nem kellett neki. Bele se nézett. … Inkább megette.

–  Megette a könyvet? – a fiatalember kezdett kijönni a béketűrésből. Megoldotta a nyakánál a szíjat, és ideges mozdulattal leemelte a fejéről a bukósisakot. –  Na idefigyelj, kishaver –

–  Hát persze, hogy megette! Vidékinek tetszik lenni? Az igazi hullák csakis ilyen mifenékkel, ilyen spirituális dolgokkal táplálkoznak, ezt mindenki tudja! Sőt! Legszívesebben olyasmit esznek, amit valaki más előttük már megevett. Bizony! Beleszippant a sztaniolba és kész. Már jól is lakott. – a kisfiú elégedetten járatta körbe tekintetét az időközben odasereglett nézőseregen, huncut mosollyal Kaszparov mesterre nézett, aztán visszatette a szájába a rágót.

A fiatalember láthatólag megelégelte a dolgot. Picit félrebillentette a fejét, és különös, villámló szemekkel mélyen a kisfiú arcába nézett.

–  Oké, bikfic, értjük egymást. Okos kisfiú vagy, de most már sipirc haza, rendben? –  suttogta valami furcsa, túlvilági hangon. Kezét hallózva a füle mögé illesztette, és a kisfiú meglepődve látta, ahogy apró, sárga, kénkőszagú kis felhőpamacsok szállingóznak kifelé a száján.

– Ha! Mit hallok?! Te jóságos ég! Anyukátok már kétségbeesve keres titeket! 

A kisfiú egy pillanatra elsápadt, ijedtében hopp, lenyelte a rágót, de aztán egy-kettőre megemberelte magát, összeszedte a bátorságát, és egy tapodtat se mozdult.

Kaszparov mester kihasználta az alkalmat, helyrerántotta kissé csálé szárú, műanyagkeretes szemüvegét, és a fiatalemberhez fordult.

–  Elnézést uram, de megengedi, hogy … szóval, hogy … láthatnánk a papírjait?

A fiatalember elmosolyodott.

–  A papírjaimat? Háhá! Ez jó! Hát ki vagy te, édes öregem, hogy a papírjaimat reklamálod, mi?

–  Hogy én?

Az asztal körül kisebbfajta mozgolódás támadt. Karpov, Fischer, Petrosian, valamint Balogh Jocó bácsi, az örök kibic jelentőségteljesen egymásra néztek, lesöpörték a tábláról bábukat, és attól fogva vigyázó szemekkel és megfeszített vádlival figyelték a fejleményeket.

Ám a mestert láthatólag nem kellett félteni. Kihúzta magát, és bemutatkozott.

–  Kaszparov-kettő. … Hm? Na, mit szól? Erre azért nem számított, igazam van? Na. Hát úgy vigyázzon. Ha én azt mondom magának, gé három, há hat, akkor magának annyi. Bezony!

A fiatalember vállat vont, fáradtan és törődötten, mint akinek végülis mindegy. Lehúzta a kesztyűjét, egyik kezéről, másik kezéről, benyúlt a bőrdzsekije legbelső zsebébe és elővett egy hatalmas, pompás galacsint. Felmutatta, mint a vásári bűvész a papírtojást, és odapottyantotta Kaszparov elé.

–  Nafene! –  Kaszparov mester furcsálkodva a tenyerébe vette, óvatosan széthajtogatta, lelapigatta, kiegyengette, és fontoskodó ábrázattal belefogott a tanulmányozásába. Nézte jobbról, nézte balról, de akárhogy is nézte, a papírlap üres volt. 

–  Láthatják! – mondta a fiatalember – Minden stimmel. Hat kerület, Hunyadi tér, a csarnok hátsó bejáratától jobbra. Fél órája jött a jelzés, ötvenes, fehér férfi, ápolatlan külső, hiányos fogazat, tessék. Hát akkor meg? Mit akarnak még? Hát tehetek én róla, hogy  … ? Hm? Hát tehetek?

A fiatalember arcából egyszerre kifutott a vér, a tekintete elhomályosodott, és attól kellett tartani, hogy azon nyomban elbőgi magát. Kaszparov mester, mintha madzagon rángatnák, készségesen odaugrott hozzá, és segített neki leülni a padra.

– Hopp-hopp, csak lassan, lassan! – dörmögte aggodalmasan – Nem eszik olyan forrón a kását!

A fiatalember sóhajtva hátradőlt, előkapta a cigarettáját és remegő kézzel rágyújtott. Most látszott csak, hogy valójában sokkal, de sokkal öregebb, mint amilyennek első pillantásra tűnt.

–  És nem ez ám az első eset, de nem ám! – pöfékelt ingerülten –  Múlt héten a Palán jártam így. Kapom a riasztást, hulla a vízben, oké, mondom, vettem, rohanok. Kibumlizok a szigetre, leparkolok a Nagyszállónál, villoghatnék ugyebár a különengedéllyel, de nem. Nem, nem! Bebuszozok az ötven fokba, nem probléma, hálistennek jól bírom a szélsőséget, megyek be, kérdem, hol a hulla. Hát, aszongyák, kiküldték. Hogyhogy, mondom. Hát, hogy állítólag nem bírtak vele. Ott visongott egész álló délután a nagyhullámban, ugrabugrált, meg fröcskölődött, hát aszongyák, nem úgy van az, hogy ne küldték volna ki. Mikor mindenki tudja, hogy hulláknak tilos. Hát hogyne! Ők is tudják, hogy ne tudnák, de ez a huncut valahogy mégiscsak besurrant! Ezek a hullák olyan rafináltak, hogy az valami rettenetes! … Na, ezt aztán megtalálni, az se volt egy egyszerű eset! De nem ám! Ott bóklászott késő estig a tölgyek alatt, hiába kerestem, hiába hajkurásztam, hiába osontam bokorról bokorra, semmi. Végül aztán a szökőkútnál akadtam rá. Nyakig ült a fényes, kivilágított zuhéban, hallgatta A denevért, és röhögött. Na. Hát ez az én formám. És akkor tessék. Most ugyanez. –  a fiatalember szippantott még egy hosszút, mélyet, indulatosat, aztán a csikket elpöckölte a mászókák felé.

Kaszparov mester hirtelen elszégyellte magát.

–  Ó, én bolond! Hiszen ez a szegény ördög csak a munkáját végzi! Én meg itt rögtön … Abetyerját! – dörmögte magában. Odalépett a fiatalember háta mögé, kezét bizalmasan a feje búbjára tette, és simogatni kezdte, mint egy beteg gyerekét. A homloka táján, a sűrű, fekete bozont alatt ugyan tapasztalt valami furcsát, igen, igen, mintha két hegyes kis dudor meredezett volna titkosan és fenyegetően a fényes, fekete tincsek alól, de Kaszparov mester igyekezett elhessegetni magától minden alaptalan és rosszhiszemű feltételezést. – Fel a fejjel, megtaláljuk! –  súgta oda a fiatalembernek, és bíztatásképpen megveregette a vállát.

Egyszerre mindenki belelkesedett, ötletek röpködtek, itt lehet, ott lehet, amott lehet, talán valaki rejtegeti, ajaj! Volt már olyan!

Csak a kisfiú maradt hidegszívű és gyanakvó, érezte, ahogy a rágó megtapad a nyelőcsövében, szeretett volna mondani valami csúnyát, valami ordenárét és gyalázatosat, de aztán inkább nem mondott semmit.

Ekkor történt, hogy a sakkasztal mellől váratlanul felpattant a rókaképű Balogh Jocó bácsi, odarontott Kaszparov mesterhez és belesúgott valamit a fülébe.

–  Na lám. – Kaszparov mester maga sem értette, miért, de kezdte valahogy rettenetesen kényelmetlenül érezni magát. – Egy szőke kislánnyal látták a Köröndön. – mondta halkan, és lesütötte a szemét.

A kisfiúnak hatalmasat dobbant a szíve. Tudta, hogy most, most, most kéne gyorsan a sarkára állni, felpattanni a sakkasztalra és kiverni a balhét, nagylevegőt venni, és kiáltani egy hatalmasat, egy irtózatosat, egy világra szólót, hogy anya, anyukám, gyere gyorsan, baj van, az Angi már megint kitalált valamit.

De nem kiáltott. Szorította a lasztiját és hallgatott.

És hallgatott akkor is, amikor néhány perccel később az egész díszes kompánia megindult kifelé a Szófia utcán, hogy az Illetékes Hatóság munkáját segítendő becserkésszék a szökevényt. És hallgatott, amikor a motoros-szerkós fiatalember vezérletével elhaladtak a híres nevezetes Richi-ABC előtt, és a frissen fellocsolt járda szélén megpillantották, és vidám csettintgetések közepette testületileg megcsodálták a hatalmas, tűzpiros Hondát. És hallgatott, amikor kiözönlöttek az Andrássy útra, és hirtelen és váratlanul eléjük tárult az a bizonyos különös és szokatlan látvány.

A kisfiú megállt, fél kézzel egy kandeláber hideg vasába kapaszkodott, és hitetlenkedve meregette a szemét.

Hát, mit ne mondjak, tényleg fura volt.

A forgalmat időközben másfelé terelték, és az úttesten most a közönséges járókelők érdeklődő sorfala között egy kisebbfajta menet araszolt csendesen és fegyelmezetten a Hősök terétől az Oktogon felé. Pár száz ember, nem több. Pár száz.

–  Jé, mennyi hulla! –  örvendezett egy fiatalasszony, és tényleg. A különös menet tagjai halottak voltak egytől egyig, kisebbek, nagyobbak, szakadtabbak és kevésbé szakadtak, jókedvűek és méginkább jókedvűek, kezükben hatalmas, puffadásig teli szatyrok, hónuk alatt kartongöngyölegek, takaróhurkák és paplangurigák. Némelyek kiskocsit húztak maguk után, mások saját készítésű transzparenseket emeltek a magasba Éljenek a halottak! felirattal, sőt, a kisfiú, nem kis ámulatára itt-ott még ismerősöket is felfedezni vélt. Ott lépkedett például egy régi kedves ismerőse a Nagyvárad téri aluljáróból, hosszú, piros kabátkájában vidáman integetett, miközben óvó szeretettel ölelte a mellére halott csecsemőjét. De a többség csak ment, menetelt, rezzenéstelen tekintettel és halálos nyugalommal, önként és dalolva, szép, távoli úticélja felé.

A kisfiú hagyta, hogy a bámészkodó járókelők sokaságában elsodródjanak mellőle a társai, Karpov, Fischer, Petrosian, a fiatalember és a többiek, ő megállt a sarkon, nem mozdult egy tapodtat se, nem és nem, csak állt ott, álldogált, tompa körmével kétségbeesetten kaparászta a lasztiját, és ámult, és bámult, és hallgatott.

És hallgatott akkor is, amikor néhány lépésnyire tőle Kaszparov mester ujjongva felkiáltott, hogy ott vannak, ott, ott, és ő meglátta a saját, tulajdon, kilenc és fél éves kicsi, szőke húgocskáját az Andrássy út kellős közepén, kéz a kézben egy ötvenes, fehér férfival. Ápolatlan külső, hiányos fogazat, tessék.

–  Hahó, Angi! – kiáltott a kisfiú, és a húgocskája azon nyomban visszaintett, hogy heló, bratyesz!

     Nem igaz. Nem kiáltott. A focilabda kicsúszott a kezei közül és a lábak között pattogva elgurult.

 

A hullák azok egytől egyig pedofilek, ezt tudni kell, mondta egyszer az anyukájuk, és ők akkor azt gondolták magukban, hogy lárifári, mamacuka, mit tudsz te az életről: a hullák, azok igenis hogy jópofák. Lehet velük szórakozni, froclizni őket éjjel-nappal, kilopni a szemüket és bogarakat tenni a fülükbe.

Lakott egyszer az iskolájuk előtt egy ilyen. Jó pár éve lehetett, de a kisfiú még világosan emlékezett rá. Hosszú, pánkos frizurája volt, és apró, lifegő orra. A füléből persze kukacok lógtak, meg más egyebek, sőt, a lappadt bőre alól itt-ott olykor kivillant a koponyája fehérje, de nem számít, mert mindent egybevetve azért szimpatikus fazon volt, de tényleg. Lehet mondani. Akár esett, akár fújt, ott dekkolt a kapu előtt, és spannolta a gyerkőket, hogy hajrá fiúk, mindent bele, már csak kétszázhetvenhárom nap és itt a nyár.

Előbb-utóbb összetegeződtek, mert miért ne. Azám! A húga egyszer kapott tőle egy majdnem egész kifogástalan állagú ropit. Mesélt magáról ezt-azt, főként a kisgyerekkoráról, meg a nagygyerekkoráról, például, hogy a maga részéről imádta az iskolát, még ötöse is volt, de még hatosa is, csak hát aztán jött az a bizonyos tragikus haláleset, ami után ugyebár sajnos kénytelen volt megszakítani a tanulmányait.

Akármit mondott, akármit csinált, a húgocskája valósággal rajongott érte, egyszer még azt is felajánlotta, hogy ásat neki a papájával egy hatalmas, pompás gödröt, hogy végre nyugta legyen, de ezen az ötleten a hulla picit elcsodálkozott.

–  Egy embert?! Kicsi lány! Be a föld alá?! … Mégilyet!

–  Oké, oké, vicc volt, rendben? – visszakozott a húgocskája, és békülésképpen azon nyomban neki akarta adományozni a vajas-lekváros szalvétáját, de a kisfiú lebeszélte.

Hát igen. Megsajnálták, nem bántották, még csak meg se rugdosták, mint múltkor ott a kisbolt előtt azt a ronda, undorító, lógó belű, döglött madarat.

Aztán egyik napról a másikra huss, eltűnt. Keresték, de hiába. Mintha csak a föld nyelte volna el.

–  Na persze! – duzzogott a kisfiú –  Ki tudja, még kiket rántott magával az is!

Hülye hullák, gondolta.

Hülye hullák, dögöljetek meg!

 

–  Hová mennek? –  hallotta egyszeriben Kaszparov ideges hangját valahonnan a háta mögül.

–  Hová-hová? Na mégis, mit gondol? Hát a partra! –  felelte jókedvűen egy ismeretlen járókelő – Ahová valók!

– A partra? – értetlenkedett Kaszparov mester – Miért éppen a partra?

–  Hogyhogy miért? Hát hogy, … hát hogy, … zsupsz! Érti már?

De Kaszparov mester nem értette.

– Zsupsz?

–  Hát persze, zsupsz! Hórukk, aztán zsupsz.

–  Ahá! Szóval hogy zsupsz. 

–  Úgybizony! Zsupsz. … Zsipsz- zsupsz! He-he!

S mikor a kisfiú odanézett, meglepődve látta, hogy Kaszparov mester rémülten a szeméhez kap, olyasféle mozdulattal, mint mikor az ember előtt váratlanul feldereng egy ezeréves, régi, undok látomás, amit pedig a legjobb volna azon nyomban elhessenteni.

És szegény, öreg Kaszparov-kettő attól fogva valósággal megzavarodott. Jobbra-balra tekintgetett, és egyedül csak azon mesterkedett, hogy tudna innen villámgyorsan és feltűnés nélkül elinalni. Be a kisutcába, keresztül a téren, fel a lépcsőn, be a spájzba, bebújni a fridzsiderbe és nem gondolni semmire.

A kisfiú még szeretett volna kérdezni tőle ezt-azt, de mire észbe kapott, Kaszparov mester már nem volt sehol.

Na most akkor, mi legyen.

Se laszti, se Angi, se igazság.

A menet lassan elvonult, a forgalom megindult, a Hunyadi tér túlsó sarkán felbőgött egy motor.

És hiába tudta minden kétséget kizáróan, hogy ezt az egészet csak képzeli, ilyen itt sose volt, ilyen itt sose lesz, ilyen a világon nincs, mert közben pontosan tudta azt is, hogy slussz. Gé három, há hat.

Még egy icipici pillanat, ennyi, hogy pakk, és az ő kilenc és fél éves kicsi, szőke húgocskája nini, máris ott virít a dunai rakparton, valahol a Lánchíd és a Margit híd között, s miközben az orra hegyén megcsillan a lemenő nap undok, sárga fénye, fogja magát, lehajol, így, és nem sír, és nem nyafog, és nem lacafacázik, feltépi a tépőzárat, leveszi a vadonatúj, gumitalpú, Lykin Junior-fazonú Nike-cipőjét és szépen, csendben, önként és dalolva odateszi a többieké mellé a kőre.