Vízicsoda 


Olyasmi, mint az ólom. 

Ólmot önteni. 

Csakhogy annak súlya van. 

Az ólom, az nehéz. 

Kiöntöd és meglátod benne a halált. 

Úgy működik, mint a felhő. 

Fürkészel a szemeddel, és egyszerre csak ott van. 

Ott van, amit az agyad odalát.

Látod a szörnyet, ahogy az égen ül. 

Látod, ahogy megmoccan.

Látod, ahogy lenéz. 

Sose öntsél ólmot. 

A vízicsoda jobb.

 

Veszélytelen időtöltés, amellett vidám.

Aranyos, pici kukacok zacskóban. 

Olyan mintha kukac lenne, pedig csak papír. 

Rendszerint a Pirosfejű hozza, vagy a Másik. 

Bedugja az ajtó alatti lukon.

Vágtak ott egy lukat.

Hogy kapjak levegőt. 

Teleeresztem a kádat, pedig elég a lavór.

Beleszórom szépen, föléhajolok. 

Most még lehet találgatni, melyikből mi lesz. 

Hogy melyik kukacból lesz mondjuk hajó. 

Vagy valami állat, béka vagy virág, kicsi ház kéménnyel, de úgy, hogy jön a füst. 

Pedig az egész ott van a vizen. 

Ott lebeg és még nem zavarja semmi. 

Belenyúlok, legyen vihar, vihart kavarok. 

Hánykolódik a ház. 

Aztán összeázik. 

Se ház, se virág.

Minden belefúl. 

Úgy kell könyékig kotorászni.

Tele van a markom. 

Undorító, döglött férgek. 

Széjjelkenlek a csempén.

 

Idő volt, míg rájöttem, hogy én most itt lakok. 

Hogy ezentúl ez lesz az én kedves kis szobám. 

Eleinte nem tetszett és próbáltam kitörni. 

Aztán egyik délután volt az az eset. 

 

Együtt ettünk, én akkor még kijöhettem enni. 

Pipiropi volt, utána meg az a ragacs. 

Úgy hívják, hogy macskaszar, de én szeretem. 

A Pirosfejű jól csinálja, gyúr bele diót. 

Úgy gondoltam, fogok párat, megyek a szobámba. 

Bebújok az asztal alá, ott majd megeszem.

Aztán mégis maradtam, mert láttam már, hogy baj lesz. 

Nem bírok az istennek egy percig nyugton ülni. 

Billegjek csak, hanyattvágódok majd jól és meghalok. 

Ott fekszem a konyhakövön, holtomban is rág a szám. 

Ráadásul csupa ronda maszat a kezem. 

Menjek szépen mosdani. 

Megy az ükapám. 

Nem látod te szívtelen barom, hogy még eszek?

 

Nekiestem a mosdónak, pedig nem lökött, csak tolt. 

Eleredt az orrom vére, még az is lehet, hogy hánytam. 

Tudok egy csomó ilyet. 

Például, ha akarom, belilul a szám.

Vért köpök, meg ha úgy tetszik, epét. 

Egyszer azt is kipróbáltam, meg bírok-e halni. 

Nem ment, pedig nem lehet nehéz. 

Méreg kell csak hozzá, úgy értem harag. 

Engem például dühít, hogy sose bántanak.

 

Akkor is csak sírdogált. 

Hogy mossuk le az arcom. 

Meg hogy édes istenem, az ingem csupa vér. 

Hajoljak előre jól, nehogy visszanyeljem. 

Arra gondolt szerintem, hogy még megfulladok.

Kezdtem is már mondani, hogy nincsen semmi baj. 

Hogy Pirosfejű, ne rinyálj, csak vicc volt az egész.

De akkor már mindegy volt, mert jött az a robaj.

 

Én először azt gondoltam, hogy a Görcsék fentről.

Úgy hívják őket, hogy Görcs. 

A Görcs család. 

Görcs apuka, Görcs anyuka meg a gyerekek. 

Elég gyakran odaverik magukat a földhöz.

 

De nem ők voltak, csak a fal. 

Nem is fal, csak álfal. 

Arra volt, hogy legyen egy kis háló, ahol alszanak, odaát meg nekem legyen szép, külön szobám. 

Kicsit mintha rács lenne, de polc, piros. 

Hogy tetsszen. 

Fából készült és felért egészen a plafonig.

Ő csinálta, az a Másik. 

Mondd szépen, apám. 

Nem mondom, egy apa ilyet nem tenne soha. 

Hogy egyszerűen elfelejti beverni a tiplit.

 

Egy billenés és bumm, az egész rádőlt a szobámra. 

A legszebb magyar népmesékkel lett tele az ágy.

Állunk kint a mosdóban, fülelünk, hogy mi van.

Belenézek a tükörbe, örömmel látom, hogy élek.

Állítólag darabokra esett szét a polc. 

Az asztal lapját beszakította egy vasmozsár. 

A Pirosfejű gyűjti. 

Dísznek. 

Szerinte szép. 

Volt egy régi vasaló is, de tényleg tiszta vas. 

Az meg éppen oda esett, ahol ülni szoktam. 

Ahol olykor egész álló nap vidáman üldögélek.

 

Aznap este kint aludtam és azóta mindig.

Szereztünk egy laticelt, azt berakjuk a kádba. 

Fürdés után megágyazok, aztán még mesélünk. 

A Pirosfejű tud egy jó pár izgalmas mesét. 

Például egy kislányról, akit felfal a farkas. 

Bekapja és megrágja és nem lehet kiszedni.

A legvégén aztán a farkas beesik a kútba. 

De még onnan is kimászik, és azóta kint van. 

Mese után velem marad és beszélgetünk.

 

A Pirosfejű ilyenkor már viszonylag nyugodt. 

Üldögél a kád szélén a sötétben és suttog. 

Én már bent vagyok a kádban, próbálok figyelni.

Nem is nagyon fészkelődöm, nincsen arra hely. 

Épp akkora vagyok, hogy még beférek egészen. 

A bokámnál még így is kicsit zavar a dugó. 

Lehetne, hogy ne dugjuk be, de az ördög nem alszik. 

Mégis inkább jobb, ha be van dugva a dugó.

 

Egész halkan suttog már, a hangja mint a pára. 

Várni kell, amíg leszáll és összeáll a kép. 

Akkor lehet rajzolni a tükörbe szívet. 

Benyúl hozzám, betakar, azt mondja, magzatom. 

Meg hogy csillagos egem. 

És kiönti a lelkét. 

Van, hogy késő éjszakáig beszél és beszél. 

Sose tudom, hogy még mondja, vagy már álmodom.

 

Eleinte az volt, hogy ő mennyire örül.

Végre mindnyájan nyugodtan alhatunk. 

Akárhogy is hánykolódnék, nem tudok leesni. 

Meg amúgy is, nagyszerű, hogy végre van egy hely. 

Egy kicsi zug a világban, ahol majd nem kell félnem. 

Nincs például ablak, ez egy hallatlan előny. 

Az se baj, hogy nem túl tágas. 

A fürdőszobák ekkorák. 

Legalább majd nem kell annyit használnom a lábam. 

És ha mégis bajom esne, akkor sincsen semmi. 

Ki lehet majd mindig gyorsan mosni a sebet.

 

Egyébként is annyi mindent csinál itt az ember. 

Itt van például a vécé. 

Nem kell messze menni. 

Fogod magad, ráülsz. 

Persze ügyesen. 

Hogyha megvagy, jön apád.

Apád, mondja, hadd mondja. 

Én magamban úgy mondom, a Másik. 

 

Tényleg ott van, még szólni se kell. 

Nem is lehet úgy lehúzni, hogy ne hallja meg.

Néha arra gondolok, hogy biztos van egy műszer.

Valami riasztó-féle, csipog a zsebében. 

Néztem is már, van-e drót vagy valami, de semmi.

Felállok, kopog. 

Ami persze vicces, merthogy nála van a kulcs. 

Itt is vagyok, kicsi húsom, nyitja a csapot. 

Beállítja pontosan, hogy ne legyen hideg. 

Megfog szépen, felemel és odatart a csaphoz. 

És kimossa a kezével a popikámból a szart. 

Ez valami régi reflex. Nem bír már leállni. 

Nem zavarja, hogy a lábam már majdnem leér.

 

Arra mindig vigyáznak, hogy ne legyen kísértés.

Sose mondják, de én hallom hogyha jön a Gál.

Behallatszik, ahogy csönget. 

Ha valaki hármat csönget, akkor az a Gál. 

Csókolom, a játszótérre, labdázni, levegőzni, ilyesmi. 

A Pirosfejű kerek perec rávágja, hogy nem lehet. 

Hogy dolgom van. 

Hogy épp nem érek rá. 

A Gál, a pondró, nem vitázik. 

Tessék neki megmondani, mondja, és szalad.

De hogy mit, azt már nem hallom. 

Megy a hatodikra. 

Van a házban rajtam kívül épp elég gyerek.

 

A Pirosfejű egyik éjjel felfedte a titkát.

Attól tart, alá van aknázva a tér. 

Azt mondja, hogy látta, mikor meghalt egy gyerek. 

Látta, ahogy futott szegény, aztán hirtelen megállt. 

Elvágódott és sokáig ott feküdt a fűben. 

Ez a nő még azt se tudja, mi a háború. 

Az ember meghal, ledől kicsit, kifújja magát. 

Aztán felkel és szalad tovább vidáman öldökölni. 

Azt mondja, egy pillanatra úgy tűnt, én vagyok.

 

Előbb-utóbb rájöttem, hogy nem vagyok magam.

Idebent is velem vannak és vigyáznak rám. 

Néha szinte érzem, ahogy fogják a kezem. 

 

Egyszer arra gondoltam, hogy levágom az ujjam. 

Kipróbálom, egy ilyen ujj úgyse nagy dolog. 

De még ki se szemeltem, hogy melyik legyen az, a Pirosfejű berontott és nagyon megölelt. 

Úgy megölelt, hogy gyenge lettem hirtelen, valahogy egészen szelíd és nyugodt.

És el is ment a kedvem a dologtól. 

Nem értettem, hogy jött rá. 

Aztán egy nap kiderült.

 

Augusztus volt, aznap már vagy ötször megfürödtem. 

Üldögélek a centrifugán, élvezem a nyarat. 

Gondolok egyet, nyúlok utána, leakasztom a tükröt. 

Nekitámasztom a falnak, bámulok bele. 

Érdeklődve mustrálgatom, figyelem magam. 

A védtelen, piros arcom, meg a pici szám. 

És egyszerre csak látom, hogy na lám, hát ez mozog. 

Hogy egyfolytában mozog és beszél és jár a szám. 

Egész biztos odakint is tisztán hallani. 

És akkor végre leesett, hogy nincs többé titok. 

Ezek ott az égvilágon mindent hallanak. 

Hallják, ahogy a fejemben egyfolytában jár a gép. 

Már gondoltam, hogy ledugok a torkomba valami tárgyat. 

Csak attól félek, lenyelem. 

Az meg mindig bajuk volt, hogy hangosan nyelek.

 

A legrosszabb, hogy most már egyre szűkebb itt a hely. 

Éjszakánként már a kádba is csak ülve férek. 

A Pirosfejű ráadásul jó ideje nem mesél. 

Le se ül, csak néz rám, mint aki már búcsúzik. 

Azt mondja, aludjak szépen, amíg alhatok. 

Még betakar, de mintha már sietne, leoltja rám a villanyt és kimegy. 

Ilyenkor gyakran gondolom, hogy milyen jó nekem. 

Hogy mégiscsak a szeretet a legnagyobb dolog. 

Ha csönd van, néha hallom, ahogy cipelik a paplant. 

Lerakják az ajtóm elé, van ott hely elég. 

És nemsokára mind a kettő békésen szuszog.

 

Nem volt szép, de egyik éjjel elképzeltem, hogy lesz. 

Aznap korán kelek majd és leveszem a pizsamám. 

Ha máshogy nem, a szennyesből kerítek ruhát. 

Megfogom a kilincset és kinyitom az ajtót. 

Megfogom és kinyitom és kirepül a kulcs. 

Végigmegyek a folyosón, benézek a hallba. 

Ott fekszenek egymás mellett, lenn a régi szőnyegen. 

Öregek már és halottak. 

Köszönni se kell. 

 

Kimegyek a lépcsőházba, lefutok a lépcsőn. 

Könnyen lehet, hogy megcsúszok valamin és elesek. 

Gurulok egy emeletet, betörik a koponyám.

És még ott a lépcsőházban kínok között meghalok.

 

De az is lehet, hogy kijutok a házból. 

Esni fog, de nem baj, majd eláll. 

Végigmegyek a Wesselényin, majdnem a körútig. 

Volt ott a hetvenes években egy trafik. 

Kézcsók, mondom, és a fejemben már eresztem is a kádat. 

És vásárolok magamnak egy zacskó kukacot.

 

 

 

in: Belső udvar (JAK-Kijárat, 1998)