Többiek?

'89

 

 

Kérdezte a hatszáz éves fiatalember, és körbenézett az ólban.

Almacsutkák, káposztatorzsák és félig lerágott kukoricacsövek hevertek szerteszét. Ahogy a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, észrevette az ól sarkában a varacskosdisznót. Háttal állt az ajtónak, és egy ősrégi, kivénhedt gázrezsó fölé görnyedve unott lendülettel kavargatott valami sűrű, darabos izét. A fiatalember mögé lépett, és a válla fölött áthajolva megpróbált belekandikálni a fazékba.

– Mi készül? – kérdezte kíváncsian.

– Trutymófőzelék. Tudsz jobbat? – horkant rá a varacskosdisznó, aztán elfordította a kapcsológombot, egy pecsétes ronggyal megragadta kétfelől az öreg, barna fazék füleit, és úgy odacsapta a kisasztalra, hogy majd’ kiugrott a merőkanál. Aztán odahúzott magának egy széket, leült az asztalhoz, és úgy, ahogy volt, fazékból, merőkanállal, nekilátott falatozni. Az orra finnyás rándulásán lehetett ugyan látni, hogy nincsen túlságosan ínyére a lakoma, de azért csak tömte magába rendületlenül. Végül is, mit tudott volna tenni.

– Kérsz? – röffentett oda valamivel később, de a hatszáz éves fiatalember intett a fejével, hogy nem kér. Inkább csak állt ott, álldogált, hallgatta a varacskosdisznó konok, kedvetlen csámcsogását, és elnéző türelemmel várta, amíg végez. Aztán hirtelen észbe kapott, rápillantott az órájára, és megkérdezte újra:

– Többiek?

A varacskosdisznó kihalászott a nadrágja zsebéből egy kenyérdarabkát, és nekilátott, hogy kitörölje az edény aljáról a maradékot. Mikor ezzel megvolt, szuszogva hátradőlt, és kelletlen, lusta mozdulattal behajította a mosogatóba az üres fazekat. A szennyes edények szomorú, csálé tornya csörömpölve megroggyant picit, de aztán újra csönd lett. A varacskosdisznó sóhajtott egyet, benyúlt a szájába, és elmélyülten piszkálgatni kezdte a fogát.

– Elmentek. Mondtam már.

A fiatalember egyszeriben türelmetlenkedni kezdett.

– Jó, jó. De mégis hová? … És egyáltalán? Hová ilyen hirtelen?

– Anyádba – mondta a varacskosdisznó, és kikapott a szájából egy nagynehezen kiszabadított húscafatot. Megvizsgálta közelebbről, aztán undorodva lepöckölte a földre.

A fiatalember közelebb lépett.

– Jaj, Dodikám, minek ezt most? Haverok vagyunk, vagy nem? Ti is jól jártok, én is jól járok, hát akkor meg?! … Most mit izélsz?

A varacskosdisznó hallgatott.

– Nézd, Dodi. Itt áll a bárka a ház előtt. Beszálltok, és kész. Buli, nem? Büfé is van! Mit szólsz? … Próbáltam a légkondit is, de az már nem jött össze. Sajnálom. Így is őrület, hogy mibe van már nekem ez az egész, elhiheted! De mindegy! Nem érdekes, nem számít, tényleg nem! Negyven napot csak kibírunk valahogy, nem? Dodi! Negyven nap, és aztán miénk a világ, érted? Te azt el se tudod képzelni, hogy mi van odaát, neked arról fingod sincsen, öregem! Akkora nagy mifenék, hogy beszarás, de tényleg! … Na! Most mért hallgatsz? Hm?  … Tönkre akarsz tenni? Ez az egy kikötés volt, hogy titeket is, tudod nagyon jól. Hát akkor meg? … De különben is! Mit akarsz még? Azt hiszed, megúszod? Ennek a világnak itt vége van, Dodi! Vedd már észre! Slussz, passz! Akárhogy is kapálózunk, befellegzett. Kaput, konyec, díesz íré, értesz engem? Hát akkor meg? Ha már egyszer így adódott, mért ne próbálnánk meg? Ez egy iszonyú nagy lehetőség, tudod, ugye? Egy őrületes nagy sansz! Ilyen csak egyszer van az életben, nem kéne elszúrni! Hm? … Most mi van, hékás? Megkukultál?

A varacskosdisznó csak ült, és hallgatott.

– Komolyan mondom, nem értelek. Ehhez ragaszkodtok? Mi? – A fiatalember szörnyülködve mutatott körbe a kidőlt-bedőlt falú, rendetlen és nyomorúságos kis ólban, ahol rajtuk kívül már csak egy későn eszmélő ágyi poloska hallgatózott döbbenten és bűntudatosan, beszorulva az ágytámla és a gombócba gyürkélt paplanhuzat közé. – Ehhez? A tömegnyomorhoz? … Meg a trutymófőzelékhez?

A varacskosdisznó semmit se szólt.

– Hát jó. – A fiatalember hátrébb lépett, az arca elkomorodott, a vonásai megkeményedtek. – Te így döntöttél, rendben van. Lelked rajta. De a többiek? A fiatalok? A zerge? Meg a nyúl?

– A nyúl, az elszaladt – vágta rá a varacskosdisznó, és egyszeriben huncut fény villant a szemében.

– Igen? Na ne mondd? És hová szaladt, ha szabad érdeklődnöm? … Talán csak nem az apja valagába? Hm? … Na és a hangya?

– Dolga van. Amíg azzal nem végez, az nem megy sehova.

– Vagy úgy! Hát a tücsök?

– Döglik.

– Döglik?

– Bezony!

– Medve?

– Alszik.

– Krokodil?

– Strandon.

– Szifaka?

– Szifaka? … Ismernem kéne?

– Nem ismered, mi? Érdekes! Sose láttad, igazam van? … Hát a strucc?

– Fóbiája van. Mindenki tudja. … Repülni se tud!

– Háhá! Röhögnöm kell! És a galamb? Talán bizony neki is fóbiája van?!

Ez az utolsó kérdés valahogy úgy hangzott, mint mikor tiszta erőből földhöz csapnak egy színültig teli lavórt.

– A galamb áruló volt – mondta a varacskosdisznó, és hatalmas, busa fejével a fal felé biccentett. A sarokra tolt kisszekrény alól egy fehér tollú, kitekert nyakú házigalamb kandikált elő, szomorú, lefittyedt csőrével a benejlonozott ablakok felé mutatva. A feje alatt, a kikopott padlószőnyeg-darabkán egy bíborpiros kis tócsa éktelenkedett, mintha még lett volna szegénynek valami sürgős és halaszthatatlan mondanivalója.

A fiatalember hátrahőkölt, aztán fogta magát, sarkon fordult, és se szó, se beszéd, kiviharzott.

Még csak be se csukta maga után az ajtót.

A varacskosdisznó várt egy kicsit, még egy kicsit, aztán felemelte a fejét, körbenézett, és elkiáltotta magát:

– Hahó! … Előjöhettek! … Elment!

Aztán hosszú percek teltek el, de nem történt semmi.

Csend volt, a szellő se járt.

A varacskosdisznó csak úgy, a tisztesség kedvéért röffentett még egyet-kettőt, aztán csak ült, üldögélt, meregette apró, fekete malacszemeit, és visszafogott lélegzettel fülelt. 

És lőn. A küszöb alól szépen, csendben, alattomosan és feltartóztathatatlanul szivárogni kezdett befelé a víz.

 

 

 

in: Eurüdiké (Magvető, 2007)