Fél flekken

(avagy a rövidpróza gasztronómiája)

 

 

Natehát.

Kimegyek a konyhába, bebújok a kisszekrénybe és előkotrok egy tálat.

A mélytányérok elindulnak, kipotyognak, összetörnek, rám dől az egész konyhakredenc és agyonnyom, de nem probléma: kimászok. Hahó!

Legelőször is jöjjön a pác!

Extra tubus glóbus-mustár, mogyorónyi erős-pista, csipetnyi só, csipetnyi bors, csipetnyi csipa.

Pici vaj a fülem mögül, nesztek.

Mi kell még?

Megpróbálok sírni, nem megy. Nem probléma: beleköpök. Így.

Na? Finom?

Alaposan megkeverem, balról-jobbra, jobbról-balra, belenyalok: miazisten! Megakad a torkomon és paff.

Azon nyomban megfulladok, ott fetrengek vérbe fagyva, de nem probléma! Visszacsinálom! Jobbról-balra, balról-jobbra, belenyalok, ízlelgetem: ejha!

Jöhet a husi!

Fölhúzom a gatyám szárát, fogok egy nagy konyhakést és kivágok a combomból egy szép, emberes darabot.

Ez ám csak a jó kis szakma!

Odacsapom, nézegetem: hú de guszta, a mindenit!

Közben picit elvérzek – de nem probléma!, etcetera – alaposan kikloffolom, egyik fele, másik fele, innen most már pikk-pakk, mindjárt készen is vagyunk.

Bekenem a trutyival és várok.

Várok, várok, várok, várok, várok, várok, hm? Szerinted?

Lehet?

Na ha lehet, akkor hajrá.

Bedobom a serpenyőbe, kisütöm és kész.

Közben persze – mit tesz isten! – kifröccsen a forró zsír, és lángra kap a fakanál, és belobban a tunikám, és leszakad a háztető, és kigyullad, és porig ég, és egytől egyig mind egy szálig ott veszünk, de nem probléma!! Ugye nem?

Halihó! Kézmosás!

Fél flekken.

Ki kér?