Egyke

 

 

Egy nap Budapest utcáin sétáltunk Édesnővéremmel, amikor különös jelenségre lettünk figyelmesek. Az ég kettényílott felettünk, és mielőtt feleszmélhettünk volna, egy rőt szakállú öregember ereszkedett le közvetlenül az orrunk előtt a földre, megroggyantotta térdeit, majd kiegyenesedett, és megkérdezte, mit kérünk. Édesnővérem alig jutott szóhoz a meglepetéstől, de végül erőt vett magán, és kifejezte abbéli szándékunkat, miszerint haza szeretnénk jutni. Rendben van, felelte az öregapó, viszont kisvártatva hozzátette, hogy ez sajnos nem lehetséges, mivel szeretett városunkat az ellenség porig rombolta, és a lakásunknak, ahová ez idáig be voltunk jelentkezve, hűlt helye. Először kissé megrémültünk, de szerencsére kiderült, hogy az öregapó csak tréfált velünk, és egy másodpercbe sem tellett, és máris otthon feküdtünk a finom, puha ágyban. Mikor aztán Édesapám éjnek évadján bekopogott hozzánk, és érdeklődő hangon megkérdezte, hogyhogy, mi nem feleltünk, csak kajánul összekacsintottunk, és aludtunk tovább.

 

Másnap újabb találkozóra került sor. Ezúttal szolfézsórára igyekeztünk Édesnővéremmel, és az időjárás viszontagságai elől könnyű esőkabáttal védtük ruházatunkat. Alig fordultunk be a Katona József utca és a Hollán Ernő utca sarkán, amikor az egyik jókora pocsolya közepéből elődugta fejét egy rettenetes szörnyeteg. Mivel ábrázata a fejéről csüngő szövevényes vízinövényzet folyományaképp sem túlságosan rokonszenvesnek, sem pedig túlontúl ismerősnek nem mutatkozott, ezért jobbnak láttuk hátrébb húzódni, és egy közeli kapualj menedékéből követni viselkedését. Csak mikor egyetlen, rémisztő hangú szusszanás kíséretében újólag alábukott, s a lavórnyi víztükör, anélkül hogy magunkon akár testi, akár bármifajta lelki sérülés nyomait tapasztaltuk volna, elcsendesedett, akkor gondoltunk arra, hogy életünk bizonyára valamiféle nem várt fordulat előtt áll, ami egyrészt korunkat, másrészt felfokozott érzelmi beállítódásunkat tekintve, nem is lett volna csoda. Így aztán már-már természetesnek tűnt, hogy pár perccel később a zeneiskola kapuját többszöri kitartó próbálkozásunk ellenére is zárva találtuk, minek következtében a szolfézsóra aznap délután nem kis örömünkre elmaradt.

 

Harmadnap éjjel Édesnővérem fejfájást mímelt, álmatlanságról panaszkodott, szörpöt kért, de mire súlyos balsejtelmektől gyötörten kikevertem, és kedves, hasas bögrécskéjében nagy sietve bevittem neki, addigra ő már egy szál koszlott pizsamaruhában ott guggolt a kitárt ablak párkányán, hat emelet magasságból bámulta Budát, és egy Láthatatlan Lénnyel folytatott francia és német nyelven értekezést. Másnap reggel esküt tettem Szent Mihály lovára, hogy a titkot megőrzöm, mire ő hosszas lelki tusakodás közepette fölfedte előttem, miszerint az elmúlt éjjel tudomására jutott, ki fedezte fel a Margitszigetet, ki szülte a világra az első sárga villamost, és ki táplálja folyton-folyvást saját fekete verejtékével a Dunát.

 

Negyednapra megtörtént, amitől mindenki fél. Tömeggyűlésre voltunk hivatalosak, Édesapám, Édesnővérem meg én. Aznap újra március volt, enyhe szél, de napsütés, és mi boldogok voltunk, hogy győzött a forradalom, és lehetett immáron szabadon, kibontott hajjal és kigombolt kardigánban az úttest közepén szaladgálni. Gránátot ugyan nem kaptunk, de azt nem is bántuk.

 

Még a Nádor utca legelején jártunk, amikor én már éreztem a tarkómon, hogy valaki figyel. Ám ekkor még bátor voltam, ifjú és bohó, odaröppentem Édesnővéremhez, átkaroltam a derekánál, és attól fogva jó darabig nem volt mitől tartani. Aztán a hömpölygő embertömeg áradatában kisvártatva a tér sarkához értünk, ahol is Édesapám egy igazságosabb társadalmi berendezkedés reményében mindenáron a szónoki emelvény közvetlen közelébe igyekezett furakodni magát, miközben minket kettőnket, egynémely sietve elősorolt szülői intelem kíséretében kissé hátrahagyott. Behúzódtunk egy újságosbódé takarásába, összekapaszkodtunk, és érdeklődéssel figyeltük a fejleményeket.

 

A Zsákosember akkor még a túloldalon állt. Fiatal volt és jóképű, szemlélődött ő is, és cigarettázott, mint egy tétova szimpatizáns, csak a zsákjáról, meg a frizurájáról lehetett tudni, hogy ez ő. Aztán hirtelen megfordult, és ránk nézett, és akkor egyszeriben felgyorsultak az események, kiáltozás kezdődött, petárdák durranása, egy vigyázatlan nénikének lángra kapott a kontya, mire kitört a pánik, a tömeg felbolydult, és mi sodródni kezdtünk a tér belseje felé. Rémületemben egyre erősebben kapaszkodtam Édesnővérkémbe, miközben kétségbeesetten próbáltam tartani az irányt, törtettem előre és egyre csak előre, és valamely különös szerencse folytán már-már sikerült egérútra lelnem, amikor a kicsi keze rándulásán hirtelen megéreztem, hogy Édesnővérem megbotlott valamiben, és elesett, de ahogy hátranéztem, már csak a Zsákosember szeme villanását láttam, meg a mozdulatot, ahogy a szoknyája övénél fogva felkapja Édesnővérkémet, hiába sír, és már rakja is bele a zsákba.

 

És emlékszem, hogy aznap este Édesapám a szokottnál is jobb kedélyű volt, odaült az ágyam mellé, mosolygott a szájával, és azt mondta, hogy nem kell sírni, mind megvagyunk, nincsen semmi baj. De hiába mondta, nem akartam érteni, mit mond, mert mi az, hogy nincsen, mi az, hogy nem lesz többé, és főként és legeslegelsősorban mi az, hogy sose volt.

 

 

 

in: Eurüdiké (Magvető, 2007)