Alien

 

 

Körülbelül hatszázmillió évvel ezelőtt történt, egy szerdai napon.

Mint azelőtt annyiszor, aznap délután is kedvenc búvóhelyünkön, az Olympus Mons szelíd lejtésű, puha lávatakaróval borított déli lankáin sütkéreztünk édesanyámmal,  amikor egyszer csak meglepődve tapasztaltuk, hogy leszállt mellettünk egy űrhajó. A tetőnyíláson kiugráló kicsi, zöld emberkék pillanatok alatt elözönlötték a környéket, és még mielőtt édesanyám segítségért kiálthatott volna, kiragadtak ölelő karjai közül, és magukkal vittek a fedélzetre. Ott kezemet hátrakötözték, számat betapasztották, elvették tőlem legkedvesebb játékszeremet, a Zenélő Ufótojást, és odaültettek az ablak elé, hogy még egy utolsó pillantást vethessek a bolygóra, ahol születtem. Még ma is látom magam előtt édesanyám kétségbeesett tekintetét, ahogy a vörös homokban bokáig gázolva, zokogó arccal szalad a felszálló űrhajó után.

Másnap reggel idegen ágyban ébredtem.

Alighogy magamhoz tértem, egy ismeretlen nő hajolt fölém. Megpaskolta az arcomat, lerángatta a takarómat, aztán erélyes hangon felszólított, hogy méltóztassak végre kikászálódni az ágyból, és elfogyasztani a kakaómat. Erre nekem azon nyomban eszembe jutott édesanyám, a szememet elfutotta a könny, és kerek perec megtagadtam az engedelmességet. Ekkor az illető vadul nekem támadt, hosszantartó űrutazásom során amúgy is kissé megrongálódott pizsamakabátom hajtókájánál fogva könyörtelenül megragadott, és éktelen dühében majdhogynem nekitaszajtott az ajtófélfának. Pillanatnyi lélekjelenlétemen múlt, hogy sikerült elkerülnöm a tragikus végkifejletet, és még mielőtt újabb veszélyhelyzet állhatott volna elő, szerencsésen átvergődtem a szomszédos kabinba.

Itt újabb megpróbáltatás várt rám. Egy ádáz tekintetű, és a bolygóközi diplomácia legelemibb protokolláris szabályait is figyelmen kívül hagyó idegen lény üdvözlésképpen valósággal rám förmedt, majd a rosszindulat nyilvánvaló jeleként karamellás ízesítésű Kellog’s gabonapelyhet zúdított a kakaómba, amiről pedig még a naprendszer legeslegtávolabbi pontján élő gyerekek is pontosan tudják, hogy az emberi szervezet számára emészthetetlen adalékanyagokat tartalmaz. Végső elkeseredésemben, valamint saját testi épségem védelmében ezért kénytelen voltam sajátos eszközhöz folyamodni. Miközben fogvatartóm kissé ideges természetű piritósrágcsálás közepette visszatemetkezett lepedőnyi méretű újságja mögé, én fogtam magamat, sietve ájulást színleltem, kétségbeesett jajkiáltások közepette leszédültem az amúgy is jócskán billegősre sikeredett házi készítésű hokedliről, és minden külön magyarázkodás nélkül elterültem a konyhakövön. Belső antennáim leheletfinom rezdülései révén ugyan világosan érzékeltem az általam előidézett helyzet tarthatatlanságát, főként, hogy az asztallábak fedezékéből szabad rálátásom nyílt az univerzális aprítógép közvetlen takarásában elhelyezkedő digitális faliórára, ami pedig – szokásához híven! – tizenpár másodpercet még ráadásul késett is. Ekkora patáliára azonban még a magam igencsak szélsőséges körülményekre kifejlesztett fantáziájával sem voltam felkészülve.

Fogvatartóim undokabbika ugyanis ismét feltűnt a színen, és olyan dübörgő felháborodással fogadta szerény kivitelezésű produkciómat, hogy ahhoz képest a heti rendszerességgel bekövetkező öklömnyi méretű meteorbecsapódás még viszonylag békés galaktikus jelenségnek számít. Ekkor történt, hogy asztráltestem, amely mind ez idáig higgadtan várakozott a helyén, hirtelen rátört heveny vakrémületében most egykettőre önállósította magát, és ijedtében egész a plafon szintjéig emelkedett. Itt előbb ide-oda cikázott, majd miután sikerült valamelyest megnyugodnia, egy használaton kívüli pókháló kies rejtekéből figyelte, ahogy a váratlan sokkhatás következtében pánikszerűen felpattanok a konyhakőről, és a kilátásba helyezett retorziók nyomására villámgyorsan elinalok a fürdőszoba irányába, hogy ott szégyenszemre olyasmire vetemedjek, ami egyébként mélységesen idegen legbelső természetemtől: megmossam a fogamat. Mindezt látván asztráltestem undorodva sarkon fordult, és egy óvatlan pillanatban elegánsan kilibbent a szellőzőnyíláson, én viszont szomorúan tapasztaltam, amint a folytatólagos presszió hatására végérvényesen eluralkodik rajtam a teljes és totális apátia, minek következtében odáig jutottam, hogy az ellenállás legkisebb jele nélkül hajlandónak mutatkoztam magamra ölteni egy Cactus Clone feliratú narancssárga termo-kardigánt, amit egyébként már az Uránusz ezer éve ionköddé akkumulálódott hetvenhetedik holdján se húzna föl magára senki élő emberfia, de mindegy. Rajtam volt, kész. Innentől aztán már igazán csak egy icipici lépés volt a Victor Hugo utcai trolibuszmegálló, ahol fogvatartóim búcsúcsókjának hideg leheletével a fülemben szobroztam még vagy jó negyedórát, hátamon iskolatáska, szívemben sötét, jeges űr. Sőt! Miután a felsővezeték átelleni tartóoszlopának lankadatlan fixálásával mindhiába ösztökéltem szervezetemet saját telekinetikus energiáinak mozgósítására, s ezáltal a hőn áhított világkatasztrófa előidézése érdekében tett legvégső kísérletem is meghiúsulni látszott, előbb-utóbb kénytelen voltam megadni magamat a sorsnak, engedni a tömegvonzás törvényének, és felszállni az időközben berobogó trolira.

S lám, most itt szorongok árván és magányosan, megszeppenve és megilletődötten, idegen tornazsákok és idegen kispajtások közönyös, kozmikus rengetegében, belevetve a tér-idő kontinuum végtelen közlekedési káoszába. S miközben kétségbeesetten markolászom legkedvesebb játékszeremet, a Képzeletbeli Ufótojást, gondolatban olyan repülő szerkezet előállításán fáradozom, amely a navigációs rendszer legkisebb károsodása nélkül képes keresztüljutni a sztratoszférán, és egyszer s mindenkorra elhagyni a Föld légterét.

 

 

in: Eurüdiké (Magvető, 2007)