Absolut Christmas

 

 

Na, odataláltatok?

Hát persze. Az a jópofa kis csillagocska olyan ügyesen tette a dolgát, hogy csuda! Épp csak egyszer adódott egy icipici baleset…

Hogyhogy?

Hát szegényke megszédült, putty, leesett a hóba. De mi szépen kihalásztuk, letörölgettük, megmelengettük, visszatettük a helyére, és attól fogva olyan fényes ábrázattal röpködött ott a fejünk felett, hogy még ha akartuk se téveszthettük volna szem elől. Csillogott, villogott, még mutogatott is az aranyos kis lángcsóváival, hogy erre, erre! De mi aztán nem is nagyon kérettük magunkat, idementünk, odamentünk, körbejártuk a fél világot, átvágtunk a töltésdombon, befordultunk a kispostánál, és nini, máris ott találtuk magunkat a kertkapu előtt. Na, de most már mi legyen? Álltunk ott a térdig érő, fekete latyakban, a szarrá ázott bundacipőnkben meg a széllelbélelt, hosszú, flancos slafrokunkban, lóbáltuk a motyónkat, és törtük a fejünket. Aztán szépen összekapaszkodtunk, lábujjhegyre álltunk, és ahogy a behavazott sövény felett nagy kíváncsian bekandikáltunk, én mondom neked, majd’ elájultunk a gyönyörűségtől! Hát, édes öregem, olyan szépet te még életedben nem láttál!

Nafene.

Bezony! Úgy gondold el körülbelül, mint egy komplett mennyországi lámpakereskedést. A hamisciprus ágacskáin pici, színes üveggömbök ringatóztak, a kökénybokor alján egy villogó kis őzike tanyázott, az eresz alól ezer apró elektromos jégcsapocska himbálózott, lengedezett, gilingalangolt, sőt! Bizonyos időközönként, mintha csak valami titkos jeladásra történne a dolog, innen is, onnan is, a grillkuckó felől is, meg a medence felől is, de még a kerti csap befagyott csonkja felől is automatikusan felcsendült a Wish You Merry Christmas kezdetű dal. Ismered?

Hogyne.

Na, ha ismered, akkor jó. Oké, fiúk, helyben vagyunk, gondoltuk magunkban, örömünkben összeölelkeztünk, összeszólalkoztunk, vettünk egy nagy levegőt, lenyomtuk a kilincset, és láss csodát! A kertkapu nyitva volt! Se lakat, se zár, se riasztó, semmi. Kényelmesen besétáltunk, körbejártunk, körbeszimatoltunk, a Menyus már-már azon volt, hogy bekocog a nagyablakon, amikor hopp, észrevettük az ösvényt. Ott kanyargott körbe-körbe a piros orrú, behavazott törpikék körül, keresztülvágott a sziklakerten, a garázs mellett keletnek fordult, és futott-futott egész hátra, a legeslegutolsó melléképület felé. Tovább nem is vacakoltunk, azon szépen elindultunk, néztünk erre, néztünk arra, meresztettük a szemünket, és  tátottuk a szánkat. De már a sok kishinta meg kiscsúszda meg szertehagyott tepsiszánkó jó előre elárulta, hogy bizony-bizony gyermek van a háznál! Ahogy aztán odaértünk, örvendezve körbeálltunk, bekopogtunk, ahogy illik, aztán persze szívdobogva vártuk, hogy mi lesz. Hát, barátom, még egy szempillantás nem sok, annyi sem telt belé, és máris…

És máris?

Máris ott állt egy kisangyalka a sarkig kitárt előszobaajtóban, s még mielőtt magunkhoz térhettünk volna a csodálkozástól, azon nyomban a nyakunkba ugrott, és úgy összevissza puszilgatott mindhármónkat, hogy csak pislogtunk ott egymásra a Gazsival, hogy abetyárját!

Nem mondod!

De bizony! Aztán szépen betessékelt minket, lesegítette a vállunkról az átázott anzúgot, hozott mamuszt, kispapucsot, díszpárnát a koronáknak, de miközben jött-ment, tett-vett, sürgött-forgott, aközben az állához szorított rózsaszín kis ujjacskájával szünet nélkül mutatta, hogy pszt! Na, ebből mi egykettőre kisilabizáltuk, hogy akármilyen kínos is, ezek szerint valamivel korábban érkeztünk a kelleténél, úgyhogy nyomban el is szégyelltük magunkat, és már éppen kezdtünk volna égre-földre szabadkozni, hogy így meg úgy, a kedvezőtlen útviszonyok, a kishatárforgalom, meg a nagyhatárforgalom, meg a karavánforgalom, satöbbi, de a kisangyalka megnyugtatott minket, hogy nincsen semmi probléma, sőt, ha megígérjük, hogy nem hangoskodunk, akkor akár azon nyomban be is kukkanthatunk a nagyszobába. Na, barátom, képzelheted, mennyire örültünk! Szépen, csendben odasomfordáltunk, aztán az időközben innen is, onnan is elősereglő többi kedves angyalkával egyetemben megálltunk a küszöb előtt, picit visszatartottuk a lélegzetünket, és…

És?

És benéztünk. A hangulatos félhomályban nem is láttunk egyebet, csak az asztal körül békésen heverésző barikákat, az ablaknál az ízlésesen feldíszített karácsonyfát a különféle gusztusos kis ajándékcsomagokkal, na meg a szoba túlsó, elkerített sarkában a boglyát.

A micsodát?

A boglyát. Mutatták is az angyalkák, hogy ne aggódjunk, az asszonyka per pillanat most épp a mögött a frissen rakott szénaboglya mögött tartózkodik, azért nem látjuk, de sebaj, mert ha nagyon figyelünk, akkor cserébe hallhatjuk a szuszogását! És tényleg! Óvatosan közelebb hajoltunk, és próbáltunk szép, diszkréten fülelni. Kezdetben csak néhány kedves, pihegő kis hangocskát lehetett hallani, aztán egy-két pillekönnyű, ábrándos kedvű sóhajt, mígnem aztán egy hosszú, pompás, diadalmas és már-már szinte eget rázó örömkiáltást követően arra lettünk figyelmesek, hogy a szelíden szendergő barikák nyakában egyszeriben megcsendülnek a csengettyűk, a feldíszített karácsonyfán itt is, ott is kigyulladnak az izzók, a szénaboglya pedig, akár egy virágzó, májusi almafa a szélben, vidáman megrázkódik, és huss, ebben a pillanatban már szaladtak is elő a boglya mögül a kisangyalkák, karjukon az újszülött csecsemővel! Hát te olyan aranyosat még életedben nem láttál!

Ne mondd!

Nem volt nagy, az igaz, épp csak akkorka volt, mint mondjuk egy teljesen átlagos méretű görény, de közben tiszta, ápolt, jó szagú, a kezecskéi mint a margaréták, a lábacskái mint a tulipán, de ami a legkülönösebb, nem sírt, nem bömbölt, nem jajveszékelt, mint más, közönséges földi halandók, de nem ám! Hanem egyenesen nevetett! Akár hiszed, akár nem, akkora nagy kacarászást csapott ott hamarjában, hogy még mi magunk is csak álltunk ott, és fogtuk a hasunkat. Amikor aztán jól kinevetgélte magát, szépen elcsendesedett, ide-oda tekingetett, forgolódott, helyezkedett: szemrevételezte a környezetét. Úgybizony! És amikor minket meglátott, tudod, mit csinált?

Na mit?

Nem fogod elhinni! Odaintegetett! De ez még mind semmi! Mert rögtön utána fogta magát, se szó, se beszéd, lábra pattant, odaszaladt hozzánk, kezet nyújtott és bemutatkozott. Elmondta, hogy ő a kisjézuska, és már sok szépet hallott rólunk, úgyhogy most külön örül a személyes találkozásnak! A Menyus persze ettől teljesen elolvadt, azon nyomban kicsomagolta az alufóliából a főtt kolbászát, és úgy, ahogy volt, kenyér nélkül, minden nélkül odanyomta a kisjézuska tenyerébe. Az meg szépen megköszönte, és nekilátott nagy vidáman falatozni. Na, mikor az anyukája ezt meglátta, elég csúnyán megharagudott, odaszaladt, picit idegesen rácsapott a kezére, aztán gyorsan ölbe vette, lehuppant a kanapé végébe, előkapta a cickóját, és annak rendje-módja szerint nekiállt szépen megszoptatni a kicsikét. 

És?

És semmi. Miközben a kisjézuska jóízűen cuppogott, aközben az anyuka így odaintett nekünk a szemével, hogy egy pillanatig se zavartassuk magunkat, kerüljünk csak nyugodtan beljebb, dobjuk le a cuccunkat, és helyezzük magunkat kényelembe. Na, mi szépen le is ültünk, és kezdtük sorban előpakolászni az ajándékokat. Hát, öregem, szerencsénk volt, mindennek örültek! Kiderült, hogy babamérlegük van már ugyan, de nem számít, mert hál’ istennek megvan a blokk, úgyhogy maximum azt majd kicserélik.

Aztán?

Mit aztán? Aztán megvacsoráztunk. Még a nagyasztalt is kihúzták a kedvünkért, maggi halászlé volt, meg mirelit tonhal, szabadkoztak, hogy ez náluk minden évben így szokás, pulykát sose esznek. Zák són. Ha nem, hát nem. Elvégre…

Elvégre?

Elvégre ők tudják. Vagy nem? A portói az azért fini volt. A kisjézuska mondjuk időnként elég hülyén viselkedett, felborogatta a poharakat, földhöz csapta a majonézes kenyérkéjét, meg ilyenek, de mindegy. Vacsi után aztán valahogy megnyugodott. Mondta is neki az anyukája, hogy menjen szépen a szobájába, és mutassa meg nekünk a szép, új karácsonyi ajándékait. Te! Hogy az miket kapott!

Miket? Mondd már!

Hát például pukipárnát. Láttál már olyat? Meg műhányást, meg kakinyalókát, meg még egy egész rakás ilyen fura, diliboltos mifenét. Sebfestő készletet, meg szintetikus vért. Meg egy trükkös tinktúrát, amivel lukat lehet preparálni a kézbe. Mégilyet! Kérdeztük is a kisjézuskát, hogy mégis mit fog ezekkel a kapitális instrumentumokkal kezdeni, mire ő sejtelmes hangon közölte velünk, hogy egyelőre még csak a projekt előkészítő munkálatai folynak, úgyhogy jelen pillanatban sajnos még nem árulhat el erre vonatkozóan további részleteket, de szerinte száz százalék, hogy haláli jó buli lesz, és ami a legfőbb: a barátait tutira meg fogja ütni a guta!  Később azért stikában még azt is odasúgta, hogy a világért se izgassuk magunkat, tulajdonképp csak egy ártatlan kis tréfáról van szó, amelyben ki így, ki úgy, de alapjában minden egyes résztvevő egytől egyig garantáltan jól fog szórakozni, ja meg hogy a papája még állítólag gerendát is fog tudni szerezni, úgyhogy klassz lesz. Há-há! Jópofa, nem? Na, ahogy így szép lassacskán összemelegedtünk, végül még a legkedvesebb dínóit is előkotorászta, meg a legdurvább pólóit, meg a legkirályabb posztereit, addig-addig, mígnem aztán valahonnan még egy istenverte fotóalbum is előkerült, úgyhogy akárhogy is szédelegtünk már az álmosságtól, végig kellett néznünk még vagy kismillió fekete-fehér fényképet az ovismikulásról, meg a gimis ballagásról, meg a názáreti buszkirándulásról, aztán jöttek szépen sorjában a polaroidok, az első feleségről, a második feleségről, a harmadik feleségről, sőt, éjfél felé már odáig jutottunk, hogy egytől egyig mind az összes kapafogú unokáját végigmutogatta, úgyhogy mi már azt se tudtuk, ki kicsoda, csak mosolyogtunk boldogan, hogy a kisjézuska ilyen szépen elbeszélget velünk. Szerencsére az anyukája ezen a ponton pánikszerűen ránk törte az ajtót, hogy atyavilág,  milyen nagyon elszállt az idő, holott nekik holnap reggel még a szokásosnál is korábban kell kelniük, erre mi gyorsan szedelődzködni kezdtünk, betettük a tatyónkba az útravalóul csomagolt bejglimaradékot, megköszöntük a vendéglátást, megígértük, hogy ha lehet, jövőre is eljövünk, aztán szépen körbepuszizkodtunk, és elbúcsúztunk mindenkitől. Az egyik angyalka felajánlotta, hogy hív nekünk egy taxit, amit mi köszönettel elfogadtunk. Már épp indultunk volna kifelé, amikor váratlanul…

Amikor váratlanul?

Amikor a kisjézuska váratlanul sivalkodni kezdett, hogy ő addig nem nyugszik, amíg ki nem kísérhet bennünket a kertkapuig. Addig-addig cirkuszolt, míg az anyukája nagynehezen beleegyezett, csak az az egy kikötése volt, hogy húzza fel a sapiját. Na persze a ház előtt még hógolyóztunk egy jót, aztán a kisjézuska volt olyan aranyos, és megvárta velünk a taxit. Búcsúzóul még egyszer és utoljára nagyon boldog születésnapot kívántunk neki, aztán megsimogattuk a buksiját, és beszálltunk a kocsiba. Az ablakból még jó sokáig láttuk, ahogy abban a kedves, piros vattakabátkájában ott pipiskedik a  járda szélén, és vidáman integet. Aztán egyszer csak fogta magát, sarkon fordult, és sutty, beszaladt a házba. Mi pedig…

Ti pedig?

Mi pedig siettünk ide hozzád, édes egy barátom, hogy elsőként számolhassunk be neked ezekről az igazán örvendetes eseményekről! Na? Mit szólsz?

Hát ez pompás, öregem! Komolyan mondom, nem találok szavakat! Egyszerűen fantasztikus, hogy ilyen klasszul sikerült minden! Juteszembe, lenne még itt egy apróság, ha megengeded. A pontos címet meg tudnád mondani?

Hát persze.

Felelte Boldizsár, és lediktálta a címet.

Heródes pedig fogott egy papírt, ceruzát, és felírta.

 

 

in: Eurüdiké (Magvető, 2007)