A menyasszony

 

 

a kukában lakott.

Mikor Salamon király fölemelte a kuka fedelét, azon nyomban beleszeretett. Azt se tudta, hová legyen örömében.

Óvatosan körbenézett, aztán behajolt mélyen, egész mélyen, addig-addig, amíg végre sikerült valahogy megcsippentenie a lábát. Akkor aztán megragadta, kirántotta, és se szó, se beszéd, bedugta a szatyrába.

És baktatott tovább.

Ide ment, oda ment, innen-onnan-ettől-attól begyűjtötte a járandóságait, és egész álló nap szívdobogva várta az estét.

Aztán mikor leszállt az éj, hazament, lehuppant a főhelyre, és felpolcolta a lábát.

Tudni kell, hogy Salamon király egy falmélyedésben lakott az Árpád hídi metrómegálló közelében.

Mire alábbhagyott a forgalom, és biztos volt benne, hogy senki se nézi, ölébe kapta a cókmókját, és izgatottan nekilátott bontogatni a szatyrot.

És lám. A menyasszony gyönyörű volt.

Fekete, de szép.

Köldöke mint a kerekded csésze, orra mint a Libánus orma, nyaka mint az elefánttetemből csinált torony.

Az se baj, hogy picike volt még, melle se volt még, puncija se, csupán egy keskeny, girbegurba vágás, de azt is mintha inkább csak úgy belekarcolták volna a műanyagba.

Salamon király fogta magát, behúzódott egy vasbetonnal bélelt és építőipari törmelékkel alaposan kipárnázott odúba, maga mellé fektette újdonsült menyasszonyát, és őszinte, forró gerjedelemmel cirógatni kezdte a hasát.

Ímé, szép vagy én szerelmesem, és a mi nyoszolyánk zöldellő.

Aztán megragadta a csípőjénél, hirtelen, huncut mozdulattal benyúlt a csupasz kis combjai közé, ujjával szépen végigsasszézott hosszú, pilinszka lábacskáin, csókokkal illette a térde kalácsát, sőt. Még a talpacskáját is megcsiklandozta, hátha ezzel sikerül valahogy előcsalogatni belőle a vágyat.

De nem sikerült.

A menyasszony csak feküdt, meg se moccant.

Aludni szeretett volna, de nem mert. Fázott is, meg beteg is volt: hiányzott az egyik szempillája. Le se bírta hunyni szegény a szemét.

Salamon király bedühödött.

Szórakozol, kisanyám?!

Megfogta a nyakánál, és puff, odacsapta a falhoz.

Mit akarsz, te?! Hogy jól seggbe kúrjalak? Mi?

Fújtatott és toporzékolt, mint egy feltüzelt bika.

De a menyasszonynak, úgy tetszett, nemigen voltak ilyesféle elképzelései.

Anyukájára gondolt, meg az apukájára, meg a többi rasszista rosszakarójára, akiknek hála, most egy ilyen igazán undok helyzetbe került.

Fájdalmában felszisszent, és kisvártatva egy pici, fényes könnycsepp gördült végig a nyakán.

Na, a király erre aztán végképp begurult.

Egyszeriben felrémlett előtte a nagymellű, pompás guminő, akire mindig is vágyott, és a szerencsétlen kis négerbabának egyetlen vad lendülettel kitekerte a nyakát.

Aztán szépen, sorban, egymás után kitépte a lábait, egyik kezét, másik kezét, harmadik kezét, és putty-putty, mindet kihajigálta az éjszakai fényben fürdő Róbert Károly körútra.

Hát így.

De ez még mind nem elég!

Mert a tetejében pont arra jött a Jóisten egy ekkora nagy damaszkuszi hűtőkamionnal, és anélkül hogy fékezett volna, pakk-pakk-pakk-pakk keresztülgázolt a pici, fekete csonkokon.

Bezony!

Szegény, hülye Salamon meg csak ült ott a motyóján, figyelte az esetet, és záporoztak a könnyei, mondván.

Fuss, fuss, én szerelmesem, és légy hasonló a vadkecskéhez, vagy a szarvasnak fiához, a drága füveknek hegyein!

 

 

in: Eurüdiké (Magvető, 2007)