Nem oké a gőg és az undor

 

Népszabadság, 2016. augusztus 27.

 

Az interjút készítette: Kácsor Zsolt

 

Hol nőttél föl?   

                                                                                                                           

A kelenföldi lakótelepen. A hetvenes éveknek ezeket az előregyártott elemekből berendezett élettereit voltaképp gyerekként kezelt felnőttek számára tervezték, az „igazi” gyerekek számára éppen ezért maga volt a paradicsom. Tíz emeletes óriás-házak ezernyi kis babaszobával, a házak közt hatalmas, parkos, körbekerítetlen játszóterek. Az egész valahogy „egyben” volt, a világot ténylegesen „közös tulajdonként” élte meg az ember. Ráadásul egy csomó felesleges rivalizálást megspóroltunk magunknak, hiszen gyakorlatilag mindannyian ugyanarról az 51 négyzetméterről jöttünk, más-más emeletről, de ugyanazok közül a tapétaminták közül. Ettől aztán az embernek volt valami állandó otthonosság-érzése: mégiscsak könnyebb megtalálni a helyed a világban, ha az összes  barátnődnél ugyanott van a vécé, mint nálatok.

 

Milyen olvasmányok hatottak rád?

 

A szüleim bábszínészek, ráadásul a gyerekkorom az Állami Bábszínház legendás korszakára esik, csupa zseniális irodalmi adaptációval. Ha az apukád mondjuk Gigi a Tündér Lalából, vagy épp Csongor a Csongor és Tündéből, akkor ezekkel a szövegekkel sokkal bensőségesebb viszonyba kerülsz, mint ha egyszerűen csak leülnél elolvasni egy könyvet. Ráadásul az anyukám nagyon sok verset tudott fejből, és ezekből lépten nyomon idézgetett. Az irodalom ilyen értelemben a hétköznapi életünk része lett, minden hamis, pátoszos emelkedettség nélkül. „Funkciója” volt, mint a sótartónak vagy a légfrissítőnek. Nem elsötétített könyvtárszobát, magányos, passzív kalandot jelentett, hanem olyasmit, amivel „kezdeni lehet valamit”.  

 

Mikor dőlt el benned, hogy az irodalom az életed?

 

Az általános iskolai magyartanáraim – köztük a legkedvesebb Szalai Feri bácsi –, már jóval korábban döntöttek a sorsomról, mielőtt még bennem bármi is eldőlhetett volna. A karrierem csúcsa emlékeim szerint a nyolcadikosok búcsúztatására írt ballagási beszédem volt, amelynek betegesen tekervényes körmondatait nyelvtanórán később a többszörös alárendelő szerkezetek szemléltetéséhez használtunk. A gimiben aztán menthetetlenül derékba tört a pályám. Hogy a Holmiban sohasem jelenhettem meg, azon mára már simán túltettem magamat, de hogy annak idején az Eötvös Diák szerkesztőbizottsága nem tartotta közlésre méltónak Zsilett című, radikális szemléletű, bár kissé szuicid hajlamú poszt-avantgárd szabadversemet, az egy máig fájó seb.

Melyik volt az első írásod/köteted, amelyben megtaláltad az "erdősvirágos" hangot?

Szerintem nem az a fontos, hogy találj egy hangot, amin aztán életed végéig beszélni tudsz, hanem hogy lehetőség szerint minden egyes megszólalásod adekvát legyen. A most októberben megjelenő világító testek – 100 kis budapest című, Budapestről szóló és saját fotókkal illusztrált prózaverskötetem például abszolút máshogy erdősvirágos, mint az Ezt is el kötet volt. Nem csak a külső elvárásoknak, de saját, korábbi önmagának sem akar megfelelni,  sőt, úgy próbál új és hiteles hangot találni, hogy ezért, ha kell, a korábban megszerzett népszerűségről is minden gond nélkül lemond.

 

Ha 2016-ból visszamehetnél az időben 1989-be (mint egy időutazó Gulliver), akkor milyen tanácsokat adnál magadnak és a magyaroknak?

 

Amikor Gulliver hazatért a jehuk országából, alaposan felülbírált magában mindent, amit az emberi társadalomról odáig gondolt. Úgy látta, hogy a legtöbb bűnnel és emberi gyarlósággal, ha nagyon muszáj, végülis meg lehet békélni, de mikor ezek a tetejébe még gőggel és büszkeséggel is párosulnak, akkor az úgy már nagyon nem oké. Az általunk olyannyira jófejnek gondolt úgynevezett balliberális értelmiség legellenszenvesebb vonása szerintem éppen ez a gőg, büszkeség és undor. Azoktól viszolyog, akiket kezdettől fogva maga hagyott a szarban. Odáig mindannyian eljutunk, hogy a szeretetlenség, a frusztráció és a tehetetlenség érzése természetes módon válthat ki kontrollálatlan dühöt és irracionálisnak tűnő agresszív viselkedést bármelyikünkből, de ha ez társadalmi méretekben történik, akkor már undorodva fordítjuk el a fejünket. És képtelenek vagyunk belátni, hogy mindez ugyanolyan triviális szociálpszichológiai törvényszerűség, mint bármi más. Olyasmi, amin már akkor el kellett volna gondolkoznunk, amikor megláttuk annó az első zavarodott tekintetű bácsikát le-föl vonulni a MIÉP zászlai alatt. Azért, hogy mára már egy fél ország üldögél zavarodott tekintettel a kék plakátok sűrű, sötét erdejében és várja szívdobogva az „igazság pillanatát”, azért szerintem eléggé nagy százalékban mi magunk vagyunk a felelősök. Mi, akik már akkor, felnőtt fejjel és a szükséges társadalomelméleti képzettség birtokában kizárólag a saját pecsenyénk sütögetésére használtuk fel a hirtelenjében nyakunkba szakadt szabadságot. Úgyhogy ha én lennék Gulliver, azt mondanám, amit Gulliver mondott: „nagyon kérem azokat, akik e képtelen s felfoghatatlan bolondságnak, a gőgnek halvány derengését érzik magukban, hogy a jövőben kerüljék el a házam tájékát”.