Amit mondok, az nincs

 

X. jelentés, amelyben Gulliver falura látogat és találkozik egy szomorú metafórával

           

Mai jelentésemben egy magyarországi faluban szerzett megfigyeléseimet fogom a Tisztelt Bizottság rendelkezésére bocsátani.

 

Előzetesen meg kívánom jegyezni, hogy amikor vidéki utamról visszatérve frissen szerzett tapasztalataimat megosztottam L. kisasszonnyal, tekintetében ugyanazt a lesajnáló hitetlenkedést láttam, mint háromszáz évvel ezelőtt a Lovak Országába tett utazásom során, amikor is szeretett négylábú gazdáim körében szülőföldem szokásairól tartottam beszámolót. Akárcsak hajdanán Hauhnhnm, a bölcs ló, mondandóm végén L. kisasszony is szánakozással vegyes kétkedéssel közölte velem, hogy „bizonyára tévedek, vagy amit mondok, az nincs".

 

Ezért fontosnak tartom ezúton is rögzíteni, hogy a jelentés 2016-ban készül, és a szóban forgó település az Európai Unió területén helyezkedik el. A falu határában ugyan egy „EURÓPAI FAL” feliratú tábla fogadja a gyanútlan látogatót, aki ebből hajlamos arra következtetni, hogy ezen a ponton Európa mint olyan véget is ér, és minden, ami a táblán túl van, már mindenestül Európa területén kívül esik – holott mindez csupán annyit jelent, hogy valakik, valamikor, valamilyen rejtélyes oknál fogva elvitték magukkal az U-t.

 

A tárgyilagosság megőrzése és a diplomáciai bonyodalmak elkerülése érdekében jelentésemben ezúttal egyetlen helyi család aktuális vízfogyasztási gyakorlatának ismertetésére szorítkozom.

 

A család háza a huszonhárommillió kettőszázhatvanötezer négyszázöt forintos uniós támogatásból nemrégiben felújított székelykapus főtértől számított harmadik portán áll. A házban, amelyben heten élnek, nincs vezetékes víz. A sarokra tolt, hiányos burkolatú konyhaszekrényhez értelemszerűen nem tartozik vízcsap. A csupasz fal látványa az edényekkel teli mosogatótálca fölött olyan nyugtalanító benyomást kelt, mintha egy kedves, mosolygós arcot látnánk, de a száj fölött nem lenne orr.

 

A ház legnagyobb, „nappaliként” emlegetett helységének hepehupás beton aljzatán egy körülbelül másfél méterszer másfél méteres, szilánkosra töredezett járólapsziget emlékeztet azokra az időkre, amikor a  házhoz még tartozott fürdőszoba. A hajdani vécékagyló helyén ma már csak egy fedetlen, fekete lyuk tátong, a vakolatlan fal mentén céltalanul tekeregnek a meztelen csövek.

 

A ház körüli nagy, ismeretlen rendeltetésű lomkupacokkal körbebástyázott udvar legtávolabbi sarkában áll a hosszú, bolyhos pléddel elfüggönyözött budi. Emésztő nincs, ezért ha a gödör megtelik, néhány méterrel odébb ásnak egy másikat, majd régi bútorlapokból, bontott ajtódeszkákból és befeketedett hullámpalából újabb hevenyészett építményt emelnek fölé.

 

Az udvar másik jellegzetes építménye a szomszédoktól megörökölt kútház. A három oldalról nemzeti színű lécekkel körbekerített cseréptetős kis pavilonhoz nem tartozik kút: négy rövid lábával a puszta földön áll, akár egy díszes fedelű, üres könyv.

 

A család a kaputól százötven méterre található, úgynevezett „ivó”-ból  hordja a vizet. Az ivó egy önkormányzati tulajdonban lévő közkút, melyet egy helyi forrás táplál. A víz egy lefűrészelt vascsövön keresztül csordogál a lefolyóba.

 

A család tagjainak többször is fordulniuk kell, hogy beszerezzék a háztartás napi vízszükségletét. Ilyenkor az édesanya és két „inas”-ként emlegetett fiúgyermeke különféle edényekkel felszerelkezve indul az ivóhoz. Az egyik inas a piros vödröt, a másik inas a zöld öntözőkannát viszi, az édesanya pedig a fogójánál fogva húzza maga után a térségi Hulladékkezelési Társulás által a szolgáltatási terület háztartásai számára biztosított szelektív hulladékgyűjtő edényt, a jellegzetes, kék-sárga színű kukát. 

 

Az ivónál a kukát alaposan „megtankolják”, azaz az edények segítségével színültig töltik vízzel. Egy kuka cirka tizenkét öntözőkannányi víz. A művelet legalább tizenöt percig tart, de ha a kút időközben elapad, ahogyan ez gyakran előfordul, akkor valamivel tovább. A vízzel teli kukát ezt követően a talaj egyenetlenségeivel dacolva hazáig húzzák.

 

A kukában tárolt vizet a család a nap folyamán különféle célokra használja fel. Ebből veszik a vizet az iváshoz, a főzéshez, a mosogatáshoz, a mosáshoz, az öblítéshez és a takarításhoz.  A nap végén pedig ebben fürdenek a gyerekek.

 

Alkonyattájban az édesanya egy nagy, fekete lábosban vizet melegít a „masina” nevű fatüzelésű tűzhelyen. A forró vizet az udvar közepén felállított, kihajtott fedelű kuka hideg vizéhez önti. Egy samponos flakonból sampont tölt hozzá, és a kezével addig lögyböli, amíg habos nem lesz. Törülközőt készít elő, levetkőzteti a gyerekeket, majd odahívja az édesapát, aki sorban, egymás után beleállítja őket a kukába, segédkezik a mosdatásnál, és amint végeztek, szépen, sorban, egyiket a másik után kiemeli.

 

Először az ötévest.

Aztán a kilenc évest.

Aztán a tizenegy évest.

Aztán a tízévest.

Végül a hat és háromnegyed évest, aki utál hajat mosni, viszont ült már a berceli kompon, és le tudja írni a Gulliver betűt.

 

A procedúra végeztével az édesanya óvatosan az oldalára dönti a kukát, mire a koszos-habos víz megindul és a gyorsan beálló sötétben a száradó ruhákkal teleaggatott drótkerítés aljáig szalad.

 

A nagy, kék edény reggelig a földön fekve vár. Oldalán az utcai közvilágítás halványan beszűrődő fényében is tisztán kiolvasható a felületbe gravírozott egyedi azonosító, melynek segítségével a rendszer képes az „ürítés tényét” rögzíteni, és jelezni a központ felé.

 

 

(Megjelent a Népszabadság 2016. augusztus 29-i számában, a "Gulliver-jelentés" sorozat részeként)